Vannak olyan stílusházasítások, melyeket egyszerűen képtelen vagyok megszeretni. Ezek zöme a különböző black metal fúziók. A black metalnak nagyon sajátos világa van, úgy zeneileg, mint hangulatilag. Teljesen mindegy, hogy melyik alstílus, de a fojtogató, nyomasztó, sötét összkép adott. Innentől kezdve, rengeteg próbálkozás után sem tudtam megkedvelni az olyan számomra kicsit torzult verziókat, mint a folk-black, vagy a black-heavy, illetve a black-thrasht.
Ez utóbbival tipikusan az a bajom, hogy a thrash metal sokszor punkos pattogós, fogós önmaga egyszerűen olyan szinten tompítja a black metal lelkületét, hogy az összkép legkésőbb egy lemez harmadik dalánál számomra teljesen komolytalanná válik. Ennek ellenére kíváncsian ugrottam neki az amerikai Demiser második lemezének, a "Slave To The Scythe"-nak, hátha tudnak mutatni valamit ami legalább egy kicsit áramvonalasítja a véleményem erről az egészről. Nos...
Nem fogok hazudni, a "Slave To The Scythe" tipikus esete az "oké, hallgatható tizenkettő-egy tucat" lemezeknek. Nem tartom kizártnak, hogy valakinek ez a zene a mindene, nekem azonban továbbra sem. Ugyanabba a gödörbe esik ez az album is, melybe sok társa. A thrash vonal nagyon erős, és nagyon erősen jelen is van, sokszor annyira, hogy lényegében az egész lemez egy kivételesen black metal károgással megtámogatott thrash metal album, mely mintha nyomokban még blacket is tartalmazna. Persze ezzel még nem lenne komoly gond. A gond ott kezdődik, hogy ez még thrash metal korongnak sem feltétlenül a legerősebb.
Szerintem elég árulkodó, hogy a szám szerint kilenc tételből összesen három dalt tudok ilyen vagy olyan tulajdonsága miatt kiemelni. Az egyik a nyitó Feast, mely meglepően fogós nóta, igazából ezen a ponton még minden esélye megvolt a lemeznek, hogy pozitívan csalódok. Itt még egyébként a black metal vonal is kimondottan masszív. Nem egy Mayhem vagy Marduk, viszont legalább nem csak színezék, hanem a zene meghatározó része.
A másik dal az album egyetlen instrumentális tétele, sokatmondóan csupán Interlude-nak elkeresztelve. Nagyon hangulatos és nagyon meglepő az addigiak tükrében, de legalább megtöri a monotonitást egy kicsit. A harmadik a Hell Is Full Of Fire, melyben meg a legjobb thrash témák vannak. Itt-ott kicsit Slayeres, de ez kimondottan jót tesz neki.
Amit még mindenképpen ki akarok emelni, az a záró In Nomine Baphomet. Nyolc. Perc. Hosszú. Nyolc. Lehet, nem kellene ezen fennakadnom, de ez valami pokolian hosszú, főleg úgy, hogy jóindulattal is maximum három perc van ebben a dalban. Ez így viszont kegyetlen sok, és rettenetesen unalmas. Olyannyira sok, hogy bevallom őszintén, elsőre két részletben hallgattam meg, mert anno egyszerűen ráuntam. Ez a műfaj sajnos nem bír el ilyen hosszú dalokat. Ahhoz se nem elég változatos, se nincs benne elég gondolat. A kevesebb néha több, ugyebár.
Ami tényleg dicséretet érdemel, az viszont a hangzás. Megdöbbentően acélos. Helyenként enyhén old-school,de inkább úgy fogalmaznék, hogy egyfajta keveréke az old-schoolnak és a mostanában extrém metal stílusokban annyira divatos minél zsigeribb és nyersebb megközelítésnek. Röviden: atom jól szól ez a lemez. Még ami nagyon kedvemre való, az a borító. Nem egy végtelenül kreatív vagy újító valami, de maga a kompozíció nagyon penge. Még azon is túl tudok emelkedni, hogy a rajta levő ördögfajzat erősen emlékeztet a Donnie Darko című filmből a nyúlra.
Szeretnék még több pozitívumot mondani erről a nagyjából negyven percről, viszont az a helyzet, hogy nem igazán tudok. Gyakorlatilag a lemez legprofibb részei mind a produkciós részleghez tartoznak. A legnagyobb baj ezzel a koronggal, hogy bár látványosan próbálkozik minél fogósabb és feszesebb lenni, egyszerűen összképében egyhangú, monoton aprítás (direkt nem az agyhalott kifejezést használtam, azért valami fantázia van a dalokban), amiből így is hetente tizenöt jön ki. Hogy kicsit extrémebben fejezzem ki magam: dögunalmas majdnem elejétől a végig.
Úgy érzem, hogy eleget ekéztem ezt a lemezt. Azt nem fogom mondani rá, hogy egyértelműen vállalhatatlan, de tényleg csak a műfaj legelhivatottabb rajongóinak ajánlom, mert ehhez rettenetesen hardcore arcnak kell lenni. Ők imádni fogják. Illetve még egy rétegnek jó lehet, a fiatalabb, még kevésbé tapasztalt metalrajongóknak, Az éppen aktuális ultrahíres zenekarok ideiglenes lecserélésére, és valami új megtapasztalására alkalmas lehet a Demiser zenéje. Viszont ha te, kedves olvasó, egyik rétegbe sem tartozol, nem biztos, hogy sokat veszítesz a kihagyásával.
6/10
