Még tavaly december 5-én jelentette meg a finn Inverse Records a szintén finn Kouzin Bedlam bemutatkozó albumát, de sajnos csak most jutottam hozzá, hogy kritikát írjak a "Longing For The Incomplete" lemezről. Nos, manapság a rengeteg megjelenés miatt egy-egy korong legfeljebb pár napig marad érdekes: gyorsan, még frissiben érdemes megírni a kritikát, de az, ami megmarad a lejátszóban és többször is késztetést érzek rá, hogy újra és újra meghallgassam, mindenképpen megérdemli, hogy kiemelten foglalkozzunk vele. Márpedig a Kouzin Bedlam debütlemeze megdöbbentően erős, elsőre megjegyezhető, a fülbe ragadó számokkal és a legfontosabb, hogy egy olyan területen tudtak újat alkotni (heavy-power metal), amely csordultig tele van a tucategyüttesek tucatprodukcióival.
Már a lemezborító előre sejteti, hogy egyéni, különös, furcsa produkcióval állunk szemben. Ez a három alak a festményen nem illik össze, valamiféle balsejtelem járja át a jelenetet, de szerencsére a Kouzin Bedlam zenéjében fellelhető hatások, bármilyen messze álljanak is egymástól, tökéletesen állnak össze egy egészen egyedi ízzé.
A csapat magját egy testvérpár alkotja, Christian (gitár) és Stefan (ének) Nyman, és ezzel meg is neveztük a bemutatkozó album erősségeit. Bivalykemény, a '80-as évek metaliskoláján edződött és nevelődött ének (gyakran Ozzy vagy Paul Stanley hangja is beugorhat), illetve egy olyan gitárosteljesítmény, mely mellett Yngwie J. Malmsteen egy benyugtatózott, leszedált bentlakó betegnek tűnik a közeli öregek otthonából. A neoklasszikus gitárfutamok és riffmunka (a Return To The Caves nótában például) olyan eszement tempóban sodorják magukkal a hallgatót, hogy csak kapkodhatjuk a fejünket, de ez nem a kivételes hangszeres képességek öncélú fitogtatása, hanem magát a szerzeményt alapjaiban meghatározó összetevő.
Az album a rövid instrumentális intrót leszámítva 9 dalból áll, mindössze 44 percben. Nem húzza túl a dolgot tehát a finn csapat és úgy érzem, hogy a manapság divatos 70-80 perces szimpla, illetve kétórás dupla albumok korában ez mindképpen örvendetes. A nyitó The Accusation Of Job tulajdonképpen jó összefoglalója annak, ami vár ránk: nagyon erős dallamérzék, zenei kalandozások, kikacsintások, lehengerlő egyéni teljesítmények és húzós riffek.
Furcsa a produkció, mert egy percre sem érezhetjük magunkat biztonságban. A 4-5 perces nóták teljesen más irányba tudnak fordulni, mint várnánk, így lesz a Never Come Home Again nótából szinte a '80-as évek glam-rockját megidéző, iszonyatosan hangulatos, epikus rockballada, a Psychonaut a furcsa, rappelős indulásából egy rendkívül bitang, fejbólogatós zúzás, az Oxygen elektronikus püttyögése pedig ismét egy olyan metalhimnuszba torkollik, amiért Axl Rose mostanában a fél karját is odaadná.
Változatos a hangszerelés, a lemez hangzása is jó, bombasztikus, előtérben a testvérpár teljesítményével. A "Longing For The Incomplete" nemzetközi visszhangját olvasva sokan a progresszív jelzőt húzták rá a muzsikára, de én ezt nem érzem. Inkább fifikásnak mondanám: jól ismert, talán már túl is játszott zenei területen sikerül úgy újat mutatnia, hogy nem válik paródiává a dolog. Aki pedig a néhány megoldásában az Eddát idéző Pavane For A Dead Princess tétel hallatán nem kezd el hevesen headbangelni, az már tulajdonképpen kiszeretett a rockzenéből, legfeljebb önmaga számára sem meri bevallani.
Nagyon szerethető, változatos album tehát a Kouzin Bedlam korongja, kifejezetten hallgattatja magát, sokáig friss marad, nehéz ráunni többszöri hallgatás után is. Egyetlen kifogásom van, az pedig a néha tényleg túlzásba vitt kreativitás, melyre jó példa a Shadows In The Dark, amelynek Korn-szerűen induló, idegbeteg kántálása átalakul egy new waves refrénbe (de micsoda refrénbe!), majd beletorkollik egy eszement zúzással teli kakofóniába. Itt nem ártott volna az önmérséklet. Van tehát néhány gyermekbetegségnek betudható hiba, de mindezzel együtt az egyik legerősebb bemutatkozó lemez, ami mostanában megjelent.
9/10
