Harmadik albumához érkezett a svéd Ghost, mely szinte egy személyben felelős az okkult-rock hullám kialakulásáért. A Spinefarm Records kiadásában augusztus 21-én megjelenő "Meliora" az új énekes, Papa Emeritus III bemutatkozása is egyben. A csapat az elmúlt években az egyetlen igazán nagyot ütő marketing-kampányt valósította meg a metal/rock színtéren, ennek folyományaként sokan egyszerű reklám-kreálmányként írták le őket, sikk lett utálni is a zenekart. Pedig az együttes zenéje erre nem szolgált rá, az új korongon pedig messze az eddigi legjobb teljesítményüket nyújtják.

Valamit nagyon megérzett a Ghost tagsága a kétezres évek első évtizedének második felében és egy olyan dologra jöttek rá, melynek segítségével sikerrel tűntek ki a hasonszőrű együttesek tömegéből. A közösségi média eszközei, az okostelefonok totális térhódítása révén olyan mennyiségű információ ömlik minden zenerajongóra, olyan követhetetlen a megjelenések, új videók, hírek számossága, hogy csak valami nagyon egyedivel lehet kitűnni. A zenekarok, lemezkiadók, médiaügynökségek viszont - hogy lépést tartsanak a konkurenciával - tovább fokozzák a hírversenyt és gyakorlatilag már arról is külön doku-videókat adnak ki, hogy az énekes lemegy a közértbe a reggeli söréért. Magáról a leforgatott videoklipről is "hogyan készült" film készül: a pálmát a Nightwish vitte el idei lemezével, melyről a zenekarvezető fogantatásától kezdve az univerzum megsemmisülésével bezárólag igen grandiózus, száznegyven részes dokumentumsorozatot tettek közzé.

Eltűnt a misztikum a metal/rock színtérről: minden történés közvetítésre kerül, a legérdektelenebbek is, így már azelőtt tudunk mindent és unjuk is, mielőtt tényleg megtörtént volna. A svéd Ghost erre elővette a már jól bevált maszkos ötletet, melyet a Kisstől a Slipknotig már oly sokan elsütöttek: az öt zenész az arab-mezopotámiai mítoszokban szereplő gúlok (ghoul) maszkjában, míg az aktuális énekes (immár a harmadik) Papa Emeritus, a sátáni Ghost-egyház spirituális vezetőjeként tetszeleg a fotókon.

Nos, minden valószínűség szerint a maszkok mögött a tagság folyamatosan változik, csakúgy, mint a frontember személye. A dalokat szerintem kiadós/menedzsment megbízás alapján külsős szerzők írják, koncertezni pedig mindig éppen ráérő (elsősorban skandináv) zenészek járnak. Így a bírálóknak minden bizonnyal igaza lehet: nem rendes együttesről, hanem egy olyan projektről van inkább szó, mely köré komplett mitológiát gyártottak már a kiadók kreatív szakemberei. Bár elég megfáradt és gyermeteg ez az egész, láthatóan ők maguk sem veszik komolyan ezt a sátánista ökörködést. De ez a show része: a Kiss és Alice Cooper is így csinálta a hetvenes években, ma már pedig senki sem kérdőjelezi meg az ő rocktörténeti szerepüket és fontosságukat.

De mindez persze felesleges lenne, ha a zene nem lenne jó. Kétségtelen, hogy a muzsika maga mintha háttérbe szorult volna a Ghost eddigi megítélésében. Pedig ha van rockbanda, mely iszonyatos súlyt helyez a dalok színvonalára, akkor azok a svédek. Öt perc körüli hosszúságú, tökéletes slágereket írnak. És itt bizony a sláger a legmegfelelőbb szó: a most kijött, azonos pályán focizó Year Of The Goat is nagyon erős albumot adott ki (lemezkritika itt), de ők inkább a progresszív énüket domborították ki néhány azonnal ütő dallal, azonban a Ghost minden egyes dala a végletekig letisztított, rendkívül fogós dal, a hetvenes évek hangulatában foganva. 

A legfontosabb változás az előző két koronghoz képest a súlyosság előretörése. Elég belehallgatni a fenti Cirice című nóta riffjébe, az Alice In Chains-t idéző énekdallamokba vagy a Mummy Dust döngölésébe és máris érezni, hogy valami megváltozott. Először is a "Meliora" sokkal jobban, dinamikusabban szól az elődeinél, a basszusgitár szerepe végre hallhatóan megnőtt, tényleg mélységet ad a nótáknak. Ez különösen az egyik legjobban sikerült dal, a Majesty esetében tűnik fel (bár a szám kezdése gyanúsan hajaz a Genesis I Can't Dance slágerére), ahol is a basszusgitáros egészen konkrétan szenzációs témákat penget.

A stílusbeli tréfák persze megmaradtak: a He Is című tétel jöhetett volna a hatvanas évek végi kaliforniai virággyermekek sátortáborából is, annyira nyálas és lebegős egyszerre. Ilyet a Ghost eddig biztosan nem csinált: ennek a számnak semmi köze sem a metalhoz, sem pedig a sátánista jelmezekhez, sokkal inkább a Beach Boys-hoz meg a The Mamas & The Papas-hoz vagy még inkább a The Carpenters-hez. Elég vicces azért, főleg a szöveg mondanivalójának ismeretében.

De még ez a szám is jó a maga furcsa módján. Az album, a szerzemények zeneisége, hangszerelése tényleg lenyűgöző: itt nincs tölteléknóta. Ami a Year Of The Goat esetében igaz, az bizony igaz a Ghost kapcsán is: természetesen nevéhez méltóan retro-rockzene ez, azaz minden dalban felismerhetjük egy-egy négy évtizeddel korábbi csapat munkásságát, hatásait. De a zene tényleg nagyon jó és egy idő után elfelejtkezünk az elődök beazonosításáról, mert egyszerűen belesüllyedünk a "Meliora" ragadós zenei világába. A refrének jó ideig a fülünkbe ragadnak és legyen is bármennyire idegesítően ostoba ez az egész sátánista médiacirkusz, azt el kell ismerni, hogy zene terén nem lehet beléjük kötni. Ha ez kell a zeneipar figyelmének lekötéséhez, akkor csinálják, legfeljebb majd nem nézünk oda.

9/10