A lassan huszonötéves Pro-Pain a kitartás és az állhatatosság szimbóluma, amit jól mutat a lemezborítón szereplő bulldog is. Bár alapító frontembere, Gary Meskil a fémaprítást még a nyolcvanas évek elején-közepén kezdte a legendás Crumbsuckers soraiban és mára ő maradt egyedül állandó tagként a bandában, a csapat már a tizenötödik albumánál jár (a lemez az SPV/Steamhammer gondozásában jelent meg június végén) és tulajdonképpen egyenletes színvonalon adja ki hardcore/thrash metal crossover muzsikáját a kilencvenes évektől kezdődően. Azon kevés banda közé tartoznak ők (Madball, Agnostic Front, Sick Of It All, Suicidal Tendencies), akik még a klasszikus időkben alakultak és máig aktívak maradtak.

Igazából az az érdekes, hogy az alapításuk óta eltelt negyedszázad terméséből bármelyik korongot felrakhatnánk és arról szinte ugyanazt a kritikát meg lehetne írni. A Pro-Pain stílusa egy jottányit sem változott, hihetetlen precizitással, hittel, lelkesedéssel és vérbeli profizmussal játsszák ezt a brutálisan egyszerű, de hatásos hardcore és thrash elegyet. Néha a műfajok a dalokban különválnak, tisztán ilyen vagy olyan nóta kerekedik ki a stúdiómunka eredményeképpen, néha ez a vegyítés egy szerzeményen belül simul össze tökéletesen, de mindegy is: a Pro-Pain az a fajta banda, melyet elemezgetni éppolyan értelmetlen, mintha egy földrengés vagy egy tájfun hatását próbálnánk meg dadaista versben megfogalmazni.

Már a nyitó címadó tétel, majd az azt követő No Fly Zone beindítja azt az iszonyatos zúzást, mely az egész korongot jellemzi. Ez bizony thrash a javából. Már itt kijön az, ami az amerikai csapatot kiemeli a mostanában eléggé elvékonyodott hardcore mezőnyből: ízes, remekbe szabott gitárszólók, betonkemény, daráló riffek és ami az egyik legfontosabb, a hangzás. A punk sosem a stúdiós, produkciós munka színvonaláról volt híres, sőt, a punk esztétika szinte kifejezetten megköveteli a koszos, garázsrock hangzást, ilyen értelemben rokon a kilencvenes évek black metal színterével. Nos, a Pro-Pain - mint oly sok mindenre - erre is jó magasról tesz és olyan hangzást alakított ki magának, melyet szívesen ajánlhatunk az újabb vonalas retro-thrash csapatoknak is.

Gary Meskil hangja messze a legjobb az egész hardcore mezőnyben: olyan brutális, szó szerint letaglózó energia árad belőle így huszonvalahány év múltán is, ami egyszerűen hihetetlen. Az első Öböl-háború után égve maradt olajkutakat magyar mérnökök repülőgép turbina hajtotta széllöketekkel oltották el: nos, ilyen érzés a Pro-Pain muzsikáját hallgatni egy rendesen megdörrenő cuccon, kellemes hangerő mellett. Mivel a világ nem lett jobb hely a banda megalakulása óta, attól sem kell félni, hogy Meskil kifogy a társadalomkritikus szövegeiből.

Tizennégy nóta sorakozik negyvenhárom percben a korongon: három perc körüli zúzások követik egymást gyors egymásutánban és a végére azért egy kicsit megfárad a lemez. A változatosság sosem volt erőssége a Pro-Pain zenei világának, de ezt lelkesedéssel pótolják. Nos, ez a lelkesedés a csúcspontját a Blade Of The Cursed című tételben éri el: aki az újabb Slayer-albumokról hiányolta az agresszivitást, az nyugodtan hallgassa meg ezt a tételt, nem fog csalódni.

Mostanában, amikor a hardcore vagy elment a metalcore/post-rock irányba és tulajdonképpen alig lehet már ráismerni és már nem igazán van köze ahhoz a színtérhez, mely mindig is a közösség, a bajtársiasság és a lázadás szentháromságában mozgott vagy pedig szépen beolvadt a thrash-vonalas metaltáborba, akkor igazán jól esik egy igazi, ütős hardcore lemezt hallgatni: lehet, hogy elment az idő a Pro-Pain mellett, de zúzni kevesen tudnak úgy, mint ők.

8,5/10