A norvég Indie Recordings augusztus 21-én jelentette meg a szintén norvég és anyanyelvén éneklő Man The Machetes második albumát. A hardcore punk stílusban mozgó csapat első lemeze, a 2013-as "Idiokrati" nem kavart túl nagy hullámokat a rockszíntéren, és bár az "Av Nag" változatosabb, jobban sikerült, mint elődje, a norvégok még mindig messze vannak attól, hogy betörjenek a nemzetközi piacra.
A hardcore punk tulajdonképpen manapság szinte két, teljesen különálló világra bomlott: az egyik, az úgynevezett old-school ág, azaz a régi nagyok tulajdonképpen teljesen beleolvadtak a szélesebb metal színtérbe, metal kiadóknál vannak, a kiadós promóció és a koncertek is ebben a közegben zajlanak. A másik oldal viszont egyre inkább az úgynevezett post-rock, post-punk felé sodródik, a metalcore-ból megörökölt műfaji jegyekkel (slágeres refrének, üvöltözős-sikítós énekstílus, elborult, gyakran mélyen depressziós, pszichedelikus betétek). A norvégok mindenképpen ehhez a csoporthoz állnak közelebb, bár az ő zenéjükben sokkal több a rock 'n' roll, mint kortársaikban.
A Man The Machetes hallatán óhatatlan az összehasonlítás a honfitárs Kvelertakkal: a norvég nyelv használata, a hardcore punk, mint kiindulópont, a kifejezett slágerességre törekvés mind-mind tálcán kínálja a párhuzamokat. De míg a Kvelertak gondosan kimunkált változatossággal támad, addig a Man The Machetes inkább marad a hardcore agressziójánál és annak puszta, letaglózó erejénél. A dallamok kibontása teljesen a gitárosokra marad, míg a ritmusszekció megbízhatóan hozza az alapokat. A lemez hangzására a tökéletes jelző kevés: a producer Fredrik Nordström (Bring Me The Horizon, In Flames) olyan kristálytiszta, de kellemes hangzást varázsolt a csapat korongjára a Fredman stúdióban, hogy az tanítani való.
Azonban hiába a gitárok nyújtotta riffek és melódiák, ha sajnos az ének terén rettenetes monotónia és egysíkúság uralkodik. A frontember Christopher Iversen végig fejhangon üvölti végig az egész korongot és ez bizony rettenetesen fárasztóvá és fejfájdítóvá válik egy idő (körülbelül a harmadik szám) után. Egyszerűen semmi változatosság nincs az előadásmódjában, gyakorlatilag egy éneksáv elég lett volna az összes szám rögzítéséhez.
A másik probléma a koronggal, hogy végig egy tempójú, teljesen azonos felépítésű és témájú nóták sorakoznak rajta, melyek önállóan ütősek, de nekem sajnos három-négy hallgatás után sem sikerült megkülönböztetni és memorizálni őket. Pedig tényleg minden van itt: csordavokálok, kiváló hangszeres teljesítmény és Christopher Iversen is a tüdejét kiköpi a dalokban, de összefolyik az egész.
Egyetlen kivétel van, mely megtöri az album monotóniáját, az pedig a Ørkenmarsj című szenzációs nóta. Itt végre megmutatkozik az, hogy a Man The Machetes nem csak aprítani bír, hanem képes kifejezetten hangulatos, tökéletesen építkező tételeket is írni. Itt minden megvan, amit hiányolhatunk az összes többi dalban. Ebbe az irányba kellene továbblépnie a bandának, valamint el kellene gondolni az énekstílus repertoárjának bővítésén, mert különben teljesen befogadhatatlanná válik a produkciójuk. Bátrabban kellene a dalszerzés terén bánni a tempókkal, a megteremtendő atmoszférával, a dinamikával, hogy a hardcore punk közönségen kívül mások számára is érdekessé válhasson a produkció.
7/10
