Átkozottul érdekes a brit heavy meal új hulláma egyik zászlóshajójának, a Saxon nevű rockzenei intézménynek a pályája. A '70-es években indultak, a '80-as évek első felére az új metaltrend vezető erejévé váltak, mutatva az irányt az Iron Maidennek is többek között. Aztán az 1984-es hatodik soralbumukkal ("Crusader") irányt váltottak és egyfajta dallamos, slágeres hard rock / glam metal stílust vettek fel, mely mellett aztán ki is tartottak a '90-es évek első feléig (korábbi lemezeikről ITT és ITT írtunk kritikát).
1997-ben érkezett meg a bandába Graham Oliver alapító helyére Doug Scarratt gitáros és az akkor kiadott "Unleash The Beast" korong egyértelmű visszakanyarodás volt a súlyosabb hangzáshoz. Azóta a felállásban nem történt váltás, illetve csak annyi, hogy Paul Quinn gitáros tavaly bejelentette távolmaradását a turnézástól, de ettől függetlenül kifejezte azon szándékát, hogy a jövőbeni dalszerzésben és stúdiómunkákban azért részt fog venni.
Töredelmesen bevallom, bármennyire is szembemegy az általános megítéléssel, de nekem bizony pontosan a Saxon azon korszaka tetszik, amikor rákanyarodtak a '80-as években egyeduralkodóvá vált glam/hard rock stílusra. A "Crusader" - "Destiny" éra nálam etalon a britek esetében, habár a korábbi, NWOBHM-stílusú lemezeiket is szeretem.
Azonban a most már bő negyedszázada játszott, újkori, izmozó Saxon-metal valahogy nem tudott közel férkőzni a szívemhez. Biff Byford hangját és karakterét tartom a zenekar valódi vonzerejének és szerintem legjobb vokális teljesítményét pontosan a fentebb említett érában hozta, legfőképpen az akkori dalok dallamvezetésének köszönhetően.
A legendás brit zenekar sajnos az elmúlt huszonhét évben gyanúsan olyanná kezdett válni, mint a legújabbkori Accept vagy Primal Fear: standard, szikáran riffelő európai heavy metal, bármiféle innováció vagy izgalom nélkül, görcsösen erőltetve ezt a true metal esztétikát.
Természetesen azt senki sem várja el egy lassan ötvenéves zenekartól, hogy pályájának ebben a fázisában valami gyökeresen másba fogjon vagy éppen most fedezze fel magában a mindig ott megbúvó avantgárd/djent metal progressziót, de bizony az ezerszer hallott riffek és dalszerzői megoldások, valamint a memorizálható dallamokat szinte teljesen nélkülöző dalok helyett azért sorakozhatnának itt bátrabb, némileg kísérletezősebb darabok is.
A negyvenkét perces, tíztételes korong egy meglehetősen drámai intróval indul, akárcsak mintha egy videójáték bevezetőjét hallanánk, hogy aztán berobbanjon a címadó tétel, mely centire hoz mindent, amit fentebb megemlítettünk. Az ezt követő Madame Guillotine már valamivel érdekesebb melódiákkal operál, azonban itt (illetve a címadóban is) szegény Biff Byford hangja van Auto-Tune-nal oly mértékben megtámogatva, hogy az már kellemetlen.
A lemezen egyébként mindenféle történelmi esemény kerül megéneklésre (a Roswell- ufóösszeesküvés, az 1066-os normann hódítás, a francia forradalom hírhedt nyaktilója, a salemi boszorkányok, Marco Polo kínai utazása), kicsit amolyan Iron Maiden-módra.
Nem igazán lehet kiemelni egyetlen gyenge vagy remek nótát sem: talán a Fire And Steel hallatán éreztem azt, hogy éppen Mark Tornillót hallom az Acceptből, nem pedig a legendás Byfordot. Az egész korong egyetlen középtempós metalzakatolás, izomriffelés, memorizálható refrének és dallamok nélkül.
Ahogy most visszaolvastam a 2015-ös albumukról írt kritikámat, olyan érzésem támadt, mintha egy időhurokba kerültem volna. A Saxon immár jó negyedszázada adja ki az egyensablonban formázott lemezeit, melyek a törzsrajongói bázist minden bizonnyal kielégítik, ám borzasztóan kevésnek tűnik ez a produkció a mai metalszíntéren, de a saját '80-as évekbeli teljesítményükhöz képest is. Megyek is gyorsan, megpörgetem a "Rock The Nations" korongot.
7/10
