Hat év telt el a finn Entwine utolsó albuma óta, sok víz lefolyt azóta a Dunán, rengeteget változott a rockszíntér, de most változatlan felállással új lemezt ad ki a banda október 2-án a Spinefarm Records gondozásában "Chaotic Nation" címmel. Sok kérdés merül fel az emberben a kiadvány kapcsán, ha visszatekintünk a brigád pályafutására, de legelsősorban az, hogy sikerült-e végre kilépniük a H.I.M. árnyékából. A válasz igen is, meg nem is, de ettől függetlenül ez egy igen erős anyagra sikeredett és azon kaptam magam, hogy újra és újra meghallgatom, mivel annyira ragadósak a dallamok.

De régen is voltak azok az idők, amikor a finn gothic metal/rock csapatok uralták az európai metalrajongók egy jelentős részének ízlésvilágát. Ezeket a bandákat kétfelé lehetett osztani, attól függően, hogy a stílusteremtő zenekarok közül melyik gyakorolt rájuk mindent elsöprő hatást. A Sentenced nyomában ott lihegett a To/Die/For, míg a H.I.M. az Entwine-t inspirálta. Mára ez az egész színtér szinte teljesen befulladt: a Sentenced rég nincs már közöttünk, a H.I.M. saját maga által bevallottan is régen leszállóágba került, a To/Die/For idei, kvázi-visszatérő albumával nem fogja megváltani a világot, most pedig az Entwine jelentkezett be, hogy hosszú szünet után életjelet adjon magáról.

A H.I.M. 1997-es bemutatkozó korongja kétségtelenül műfajalapító kiadvány, a love/gothic metal sarokköve. Olyannyira az, hogy az ott megteremtett Ville Valo énekstílus, dallamfordulatok, témák és hangulat csapatok tucatjai számára biztosították az üzemanyagot az elkövetkező bő egy évtizedben. Ezek egyike volt az Entwine, akik sosem tudtak szabadulni a H.I.M.-utánérzés bélyegétől, függetlenül lemezeik sikerétől. Bár Mika Tauriainen énekesnek sokkal finomabb és magasabb hangfekvése van, de annyira átvette Valo manírjait, csakúgy, mint Tom Mikkola gitáros a H.I.M. dalszerzői irányát és megközelítését, hogy ezek máig bennük maradtak, mint a malária: egyszerűen nem tudnak belőle kigyógyulni, vélhetően már nem is akarnak.

Aksu Hanttu alapító-dobos a zenekari hiátus során Finnország egyik legkeresettebb és legelismertebb rockproducerévé nőtte ki magát, most is ő ült a stúdiós pult mögött és tényleg fantasztikus munkát végzett. Kristálytisztán szól minden, a gitárok iszonyatosan vastagon húznak, egyszóval tökéletes a hangzás. Azonban a lemez legjobb teljesítményét a frontember nyújtja: fantasztikus átéléssel, ha kell, kemény rocktorokkal vagy éppen popos finomsággal hozza a nótákat.

Rögtön a nyitódal, az End Of Silence egy akkora H.I.M.-ízű tétel, melyet Ville Valo már évek óta nem tud megírni. Iszonyatos húzása van ennek a szerzeménynek, benne a jól sikerült gitárszólóval. Az apróbb meglepetések a második számtól, a Saint Of Sorrow-val veszik kezdetüket, mely egy súlyos, indusztriális gitárrifre épül, de egyébként is elég szikár tétel. A Fortune Falls a mostanában oly divatos '80-as évek szinti-pop hangszerelését hozza vissza egy csipetnyit, maga a dal azonban ismét az inspiráló banda hatását mutatja dallamaiban. És a sort tovább folytathatjuk: akármilyen hangszerelési vagy dalszerzési újítással próbálkozik a csapat, mindig ugyanaz sül ki belőle.

Az elsőként kihozott Plastic World (hallgasd meg itt) is ugyanebbe a sorba illik, bár itt egy érdekes, keleties riffel indul a dal, de aztán az ének verze és refrén ismét a jól ismert dallamok közé illeszti a tételt. Két olyan szerzeményt lehet kiemelni, mely kilép a Ville Valo világból: az egyik az As We Rise, szinte modern amerikai pop-rock elemeivel, szárnyaló, érzelmes melódiáival telitalálat. A másik ilyen darab a záró Scream, mely tökéletesen vezeti le a korongot a lenyugvásig: itt a billentyűsöknek is kiemelt szerep jut. 

Még egy nótát érdemes külön megemlíteni, mégpedig az Adrenalize-t. Ez egyszerre mutatja meg az Entwine erősségét és gyengeségét. Ez az a H.I.M. nóta, amiért a finn love metal banda főnöke már évek óta a fél karját odaadná, ha képes lenne ezt megírni. Hibátlan dallamvilág, építkezés, refrén, verze, egyszóval tökéletes rocksláger. Ez a pozitívum. De az Entwine immár a hetedik soralbumánál jár, a rockbizniszben eltöltött húsz év után és ha bizony még mindig egy másik bandára kell hivatkoznunk a lemezkritika megírása során, és állandó összehasonlítgatásokkal élünk, akkor ott bizony valami nagyon hiányzik.

Egyetlen szerzeménybe sem lehet belekötni, mert olyan dallamorgia található a korongon, ami tényleg ritkaság. Nem túlzás azt állítani, hogy bármelyik nóta kislemez lehet. De mégis: ideje lenne végre kilépni abból a hosszú és sötét árnyékból, melyet egy másik finn zenekar vet rájuk már legalább másfél évtizede.

8/10