Elég nagy várakozás előzte meg a brit TesseracT harmadik, a Kscope kiadó gondozásában szeptember 18-án érkező sorlemezének megjelenését, melynek oka Daniel Tompkins énekes visszatérése, aki utoljára a 2011-es, bemutatkozó "One" albumon énekelt, igaz, akkor még üvöltős-kiabálós hangfekvését is előszeretettel használta. A csapat egyike az úgynevezett "djent" stílus létrehozóinak vagy legalábbis kezdeti népszerűsítőinek. Bevallom, nekem sokáig fogalmam sem volt, mi fán terem a djent és bár azóta bepótoltam az elmaradt házi feladatot, most sem érzem, hogy valami hatalmasat szalasztottam volna el. Sok zenész és rajongó magának a djent stílusnak a létezését is tagadja és ha a Meshuggah és a TesseracT zenekarokat ugyanabba a zenei kalapba akarjuk gyömöszölni, hát akkor valóban értelmetlen ez a fajta felosztás.
A djent gitárhangzásként indult el hódító útjára és később vált a progresszív metal egy alműfajává. A divat kiteljesedésével persze sorra alakultak a hasonszőrű bandák, akik már az akkorra kialakult stílus puszta kedvéért lettek djent zenekarok, szigorúan belakva a zenei korlátok által alkotott teret: poliritmikus, tördelt ütemek, szinkópás riffek és természetesen a tenyérrel letompított, széttorzított gitárhang, melyről maga a mozgalom is a nevét kapta. A műfaj igen erősen a Meshuggah fémjelezte brutális, üvöltözős, mélyre hangolt zúzás felé tendál, a szinte poposan érzelmes és ultradallamos TesseracT a spektrum másik végét jelenti és elég egyedül is áll ezzel.
Tompkins mellett két másik frontember is megfordult a bandában: Ashe O'Hara (aki a 2013-as "Altered State" korongon énekelt) és Elliot Coleman (a 2012-es "Perspective" EP-n), de valahogy a rajongók nagy többsége is Tompkinst tekinti a TesseracT hangjának és ő adja meg azt az emocionális többletet, ami a zenekar védjegye.
Nos, a csapatban dolgozik a világ jelenleg egyik legjobb és legegyedibb basszusgitárosa Amos Williams személyében és játéka a másik összetevő, mely megadja az alaphangot ennél a lemeznél. A fentebb említett djent hangzás itt az ő hangszeréből ered elsősorban a gitárok helyett, átvéve mintegy a vezető szerepet a két gitárostól. Iszonyatosan tördelt ütemek jelzik sorra a dalokat, de mivel a gitárok hátra vannak húzva, illetve a szintetizátor/elektronika szinte állandó jelleggel biztosítja a lebegős, elszállós aláfestést, továbbá végig tiszta, dallamos és kifejezetten finom ének megy a zene mellett, ezzel el is tűnt a brutalitás a muzsikából. Egyszerűen kihagyták a zúzást a korongról és itt nem kizárólag az énekstílusra kell gondolni: fájóan hiányoznak a riffek, egyáltalán a torzított gitár megdörrenése. Ha a négy évvel ezelőtti debütalbumukkal hasonlítjuk össze mostani teljesítményüket, akkor ez még nyilvánvalóbbá válik.
Tompkins éneke több alkalommal megidézi Steve Hogarthot a Marillionból, bár annál jóval magasabb és hajlékonyabb, törékenyebb hanggal rendelkezik. A Phoenix című dal egyébként simán lehetne az említett, legendás brit prog-rock banda száma is, ha kivennénk belőle az ezerfelé tördelt ütemeket. Ami viszont számomra teljesen kilóg a korongról, az Tompkins rappelése, mely több alkalommal is felbukkan és körülbelül olyan hatást kelt, mint a versegyházi asszonykórus vendégszereplése a Z'Zi Labor örökbecsű és agydaganat-hízlaló klasszikusában (Honky Tonk Woman).
A lemezen a pop irányában a legmesszebb a Cage című tételben jutnak el: itt Tompkins konkrétan Rihannát idéző hajlításokat, énektémákat használ a dal első felében, mely aztán a végére rendesen besúlyosodik (sőt, annyira, hogy itt hallhatjuk a korong egyetlen üvöltözős betétét is). De szerencsére ez a változatosság végigkíséri az albumot: minden nóta a zenei ötletek szinte teljes tárházát kínálja és az együttes így szerencsére elkerüli a hasonló bandákra oly jellemző pusztító monotonitást, illetve az üvöltözés által kiváltott fejfájásfaktort.
Nagyon befogadható ez a lemez: ritkán mondható ez el a djent stílusról. Ha teszem azt tíz-tizenöt évvel ezelőtt látjuk-halljuk a Survival című számot és valaki azt mondja, hogy ez metal, akkor legalábbis igen furcsán néztünk volna rá. Hogy aztán ez a zene attól progresszív-e, hogy szélesre tárja a kaput a kortárs popzene hatásai és megoldásai előtt, az már pusztán elméleti kérdés (szerintem nem).
Nem lehet belekötni a nótákba: egy bizonyos (nem is hangulat), inkább lelki befogadókészség kell a "Polaris" koronghoz, mert annyira telítve van a túlcsorduló (és gyakran pusztán melodramatikus) érzelmekkel, hogy egyvégtében hallgatni igen kimerítő foglalatosság. Pedig a korong háromnegyed órás hosszával a progresszív metalon belül szinte rövidnek számít. Többszöri meghallgatást követően én Tompkins édeskés és túlságosan mézes-mázos hangjában találtam rá arra a tényezőre, ami számomra igen erősen bekorlátozza - a minőségi tartalom ellenére - a "Polaris" újrahallgathatóságát. Nem attól lesz egy zenei produkció megindító, ha az énekes elcsukló hangon, suttogva és teátrális eszköztárral próbálja azt elérni, hanem a muzsika felépítésétől, kibontásától és természetesen a dallamoktól.
Természetesen nem lehet letagadni a csapattól a maximális zenei profizmust és a műfaji újításokat. Százszor inkább őket hallgatom (mégpedig élvezettel), mint a nyolcvankilencedik Dream Theater-klónt mondjuk Kolumbiából. A "Polaris" erős album, tele kiváló nótákkal, de nem az a korong, melyet bármikor be tudnék rakni a lejátszóba.
8/10
