A Heavy Psych Sounds lemezkiadó YouTube-csatornáját követve belefutottam egy újabb ígéretes csapatba, akikről szinte semmilyen információt nem sikerült összeollóznom a világhálóról, pedig köztudott, hogy ott aztán minden fenn van.

Ez a banda nem más, mint a Hijss Olaszországból (Lois Lane - gitár/ének, Maurice - dobok, Pan - basszusgitár/szintetizátor), a bemutatkozó nagylemezük pedig március 8-án jelent meg a HPS gondozásában "Stuck On Common Ground" címmel. Ennyi. Mindössze ennyit tudok róluk, de sebaj, egy lemezismertetőnek nem kifejezetten a tagok megismerkedésének körülményeiről, esetleg zenei előéletükről, lemezkiadók közötti vándorlásáról, hanem leginkább a zenéről kellene, hogy szóljon.

Azt még azért elcsíptem az itt-ott elszórt információmorzsákból, hogy a formáció kozmikus grunge-ot játszik. Ez mondjuk nekem lehet, hogy ebben a formában nem jött volna a nyelvemre, de az biztos, hogy tökélete körülírása annak, melyet a Hijjs képvisel.

Érdekes a "Stuck On Common Ground" borítója is: szegény öreg bácsi azzal a micsodával a fején a legnyomasztóbb pszichiátriai intézmények rémképét vetíti elém, ennél már csak az lenne rosszabb, ha fekete-fehérben pompázna a fotó. Mondjuk, a kép félrevezető lehet, mert egy totálisan elborult death/grind zenekar világát idézi, miközben egy pszichedeliával átitatott stoneres grunge rockot kapunk.

Meglepően jó anyag ez: mostanában egyre többször tapasztalom, hogy egyes debütálások már teljesen kiforrottan érkeznek, bizonytalanságnak, útkeresésnek nyoma sincs rajtuk. Ilyen a Hijss albuma is. Olyan természetességgel gördül ki a kezük alól ez a muzsika, mintha már több évtizede tolnák. Az Ingraved ritmikája, gityótémája örvényként ránt magával, hosszú távon akár transzba is vágná az embert, de hamar vége szakad és már jön is a következő tétel, a 1234 Me.

Ebben a torzított basszustéma és az effektek dominálnak, de a tempója ennek a darabnak is rendkívül sodró. Úgy felkap a székből, mint egy békésen legelésző birkát egy EF4-es erősségű tornádó. A Headless Blues visszafogottabb szerkezete hagy egy kis pihenőt, majd egy átvezetőt követően a Train Tracks hangképe hasít bele a levegőbe és veszi át az irányítást a tudatunk felett.

Nincs semmi extra amúgy a lemezen: az énekes nem egy Chris Cornell vagy egy Layne Staley, hangszeres részről semmi olyan momentum, amelytől hanyatt vágná magát az ember, de az atmoszféra az ott van. Ezek az arcok olyan hangulatot kreálnak ebben a durván harminchét percben, hogy az legalább annyira belénk ég, mint a ronda lemezborítójuk.

Hijss. Jegyezzétek meg ezt a nevet! Nemrég írtam a Disastroid új anyagáról, az is stoneres grunge, de teljesen más, mint ez. Az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy érdemes ezt a két világot vegyíteni.

9/10