Ez a szeptember-október iszonyatosan erősre sikeredett, elég csak visszanézni a lemezkritika rovatunkat: gyakorlatilag naponta lehetne öt-hat albumról írni, ami természetesen fizikai képtelenség. De a Trivium új lemezét, mely nem kis hullámokat keltett az egyre zsugorodó, ám annál vehemensebb metal színtéren, mindenképpen górcső alá kellett vennünk. Október 2-án jelentette meg a Roadrunner Records a "Silence In The Snow" albumot, melyről korábban három klip is kijött felvezetőként és a nagy hír, a mindent elsöprő zenekari újítás az volt, hogy a frontember, Matt Heafy végig tiszta hangon énekli végig a korong dalait. Hát igen, e hír mellett tényleg eltörpül minden világpolitikai és hazai fejlemény, dobjunk el kapát-kaszát, nincs mese: Trivium recenzió következik!
Az amerikai Trivium is már tizenöt éve nyomja az ipart: ők is az amerikai heavy metal új hullámának egyik jeles képviselői, bár eddig inkább a második vonalat erősítették, kereskedelmi sikereik meg sem közelítették a Disturbed, Five Finger Death Punch vagy az ebből a körből némiképp kilógó Lamb Of God eredményeit. A japán felmenőkkel rendelkező Matt Heafy bandája a metalcore stílusból indult, thrash ízekkel, dallamos death és groove metal hatásokkal: van itt minden, mint a Fradi-levesben. Aztán szépen elkezdtek araszolni a hard rock felé, amúgy igazi amerikai módra és kimondhatjuk, hogy a "Silence In The Snow" albummal megérkeztek oda zeneileg, ahol már igen közel állnak a rádiós áttöréshez és a fősodorbeli sikerekhez is.
2013-ban adták ki ezt megelőző lemezüket "Vengeance Falls" címmel és producernek David Draimant kérték fel az akkor éppen pihenőidejét töltő Disturbed soraiból. Bár a friss korong stúdiós munkálatait most Michael Baskette irányította, nyugodtan kimondhatjuk, hogy ezt a lemezt simán kiadhatták volna Disturbed márkanév alatt is.
Matt Heafy simán elmehetne egy David Draiman hanghasonmás versenyre és minden erőlködés nélkül elhozná az első díjat. És nem kizárólag az énekhangról van szó, hanem a dalszerkezetekről, a refrénekről, a nóták felépítéséről. Egy az egyben jönnek a jól ismert Disturbed megoldások, csakúgy, mint a Five Finger Death Punch friss albuma esetében (lemezkritika itt). Heafy Draiman minden manírját átvette, konkrét dallamokat, de még a hangképzését is.
És itt érdemes megállni egy pillanatra: Európa ugye az Európa, ide nem igazán férnek be vagy jutnak el az amerikai rockszíntér trendjei, de a hagyományos hard rock műfaj, mely rádiós sikerek révén még ma is értékelhető lemezeladásokat produkál, nem tűr meg semmilyen extremitást, sem énekhangban, sem pedig dallamokban. Rendkívül szigorú szakmai kódex szerint kell megírni a dalokat: aki nem tartja be a szabályokat, egyből kikerül a rádiós szerkesztők rostájából. És ezeket a zenei szabályokat az utóbbi másfél évtizedben bizony a Disturbed, azaz Draiman alkotta meg és finomította ki a legapróbb részletekig. Elég meghallgatni ezeket az együtteseket, a lemezeket, a nótákat: európai füllel hihetetlenül hasonlítanak egymásra, néha szinte lehetetlen megkülönböztetni az előadókat.
A Trivium most, majd' tizenöt éves pályafutást követően állt bele ebbe a receptbe térdig. Messziről indultak: a metalcore, dallamos death metal forrásvidékéről, annak minden, az átlag amerikai rádióhallgató számára riasztó szélsőségességével (sikítós-üvöltözős énekhang, blastbeatek, eszement tempó, stb.), de ennek most már egyszer és mindenkorra vége van. A Trivium kiirtotta zenéjéből mindazokat az elemeket, melyek kereskedelmi sikerei útjába állhattak még és kijött egy kristálytisztán, sterilen szóló produkcióval. Tökéletes a hangzás, tökéletesek a melódiák, felemelő hangulatot árasztanak a refrének, gyakorlatilag bármelyik nóta sikerrel indulhat a slágerré válás felé.
Mindezek fényében különösen vicces, amikor Matt Heafy olyanokat nyilatkozik, hogy az Iron Maiden nélkül a Trivium sem létezne, továbbá a Pantera, a Slayer és a Dark Funeral (!) is felmérhetetlen hatással volt rájuk. Hát hogyne. A Disturbed neve véletlenül sem merül fel, pedig arrafelé kellene keresgélni.
Gyakorlatilag csak ismételni lehetne önmagunkat: a Trivium új albuma éppen olyan, mint a Disturbed (lemezkritika itt) vagy a Five Finger Death Punch aktuális lemezei. Vérprofi produkciók, egyenszalagon gyártott, tökélyre fejlesztett iparosmunkák. Még azt sem merem kijelenteni, hogy lélektelen a produkció: Heafy minden bizonnyal meg volt győződve róla, hogy most írja meg a nagy amerikai rocklemezt. Tulajdonképpen igaza van: ebben a műfajban és ilyen zenei megközelítéssel nem igen hiszem, hogy ennél jobb lemezt ki lehet adni. Csak gratulálni lehet a bandának: ezzel a lemezzel megérkeztek oda, ahová - gondolom - mindig is tartozni szerettek volna. Várnak rájuk az arénaturnék, az aranylemezes díjátadók, jobb esetben még egy vacsorashow-ba is beférnek majd, ha nem is az országos csatornákon, de egy körzeti adón mindenképp.
6/10
