Állítólag még a hetvenes években is összeakadtak turisták, illetve az adott ország állampolgárai olyan második világháborús japán katonákkal, akik nem tudván azt, hogy a harc már harminc éve véget ért, tovább védelmezték a felkelő nap birodalmának korábban elfoglalt felségterületeit. A leghíresebb közülük minden bizonnyal Onoda Hiró volt, aki a Fülöp-szigeteki őserdőbe vette be magát diverzáns egységét alkotó társaival együtt és csak 1974-ben (!) adta meg magát. De akkor is csak azért, mert egykori parancsnokát a japán kormány hosszas kutatásokat követően megkereste, beöltöztette a már nem létező birodalmi hadsereg egyenruhájába és az őserdőbe utaztatta. Ott és akkor Hiró végre elhitte volt felettesének, hogy a háborúnak harminc éve vége van, így megadta magát. Akkorra már egyedül maradt, tizenvalahány évet élt le egyedül a dzsungelben, valamikori társai mind meghaltak, de ő végig kitartóan harcolt: a harminc év alatt nem kevesebb, mint harminc Fülöp-szigeteki katonát és civilt ölt meg, akiket a császári Japán ellenségeinek hitt. Az emberi lét végső határairól sokat elárul ez a történet. Valahogy ez jutott most eszembe az amerikai W.A.S.P., azaz Blackie Lawless bandájának tizenötödik albumáról, melyet a Napalm Records adott ki "Golgotha" címmel október 2-án.
Talán a W.A.S.P. az utolsó azon bandák közül, melyek a nyolcvanas évek legelején a Los Angeles-i színtérről indultak. A Ratt, a Dokken, a Guns 'N Roses, a Mötley Crüe, a Quiet Riot társai ők és csakúgy, mint a bekezdésben említett japán katona, egyedül maradtak a bozótosban. Mára csak ők kóborolnak itt: folyamatosan adják ki soralbumaikat, koncerteznek, egyszóval aktívak maradtak, csak éppen az a stílus vonult a múzeumba, melyet többek között ők hoztak létre.
Ez a fajta muzsika uralkodott a nyolcvanas években, ez volt sokáig a heavy metal. Ezek a bandák büszkélkedhettek sokmilliós lemezeladásokkal (a W.A.S.P. is túl van a tizenkétmilliós értéken, jegyezzük meg csendben és szerényen, talán ez a szám sikerül perspektívába helyezni a kortárs zenészek nagyszerű teljesítményét, beleértve a közönség megváltozott zenehallgatási szokásait), és az ilyen zenekarok ellenében jött létre az extrém metal meg a grunge is, hogy aztán szétrobbantsák a kilencvenes évek elején ezt a színteret kifestett arcostul, tupírozott hajastul, latexgatyástul, mindenestül.
Bevallom, én ezen a zenén nőttem fel. Máig hallgatom őket, nem állandó jelleggel persze, de ha a rockzene szó jut eszembe, vagy hogy hogyan is kell szólnia egy jó metalnótának, akkor bizony elsőre vagy másodikra a Mötley, a Guns vagy éppen a W.A.S.P. ugrik be. Tökéletesen kiérlelt dalszerkezet, ízes szólók, egy-egy méregerős riffre épülő nóta, húzás, dög, rock 'n' roll. És akkor még nem is mondtunk semmit Blackie Lawless hangjáról, mely olyan hátborzongató, olyan egyedi, hogy így hirtelen csak Roger Chapmant tudnám megemlíteni, mint hasonlóan elképesztő torkot a rockfronton.
A W.A.S.P. saját magát pályatársaitól a horrorisztikus elemekkel operáló színpadi produkciójával, valamint shock-rockjával próbálta megkülönböztetni, sikerrel. Miközben a zenéjük magasan a legszofisztikáltabb és fifikásabb volt az egész Sunset Strip-mezőnyben. És bár Blackie Lawless újjászületett keresztényként már nem hajlandó az eredeti szövegükkel játszani saját, harminc évvel ezelőtti sikernótáit, máig olyan dalokat ír, hogy az elképesztő. Itt van egy ember, aki fantasztikus hangján ma is tökéletes lemezeket jelentet meg 2015-ben, csak a világ ment el mellette meg a zenéje mellett. A világ utolsó patkógyára gyárthatta a világ legjobb patkóit, ez kétségtelen.
Nos, a "Golgotha" című korong azért nem egy szimpla W.A.S.P. sorlemez, hanem tulajdonképpen az újszövetségi történetet, Jézus történetét mondja el, legalább is az ismertebb jeleneteket. A Golgota, a Koponyák hegye az a domb, ahol Jézus Krisztust keresztre feszítették és kínhalált szenvedett. A lemez természetesen nem egy vasárnapi iskola szintjén meséli el ezt, hanem egy kvázi-konceptalbum keretein belül, igazi, hamisítatlan heavy metal köntösbe öltöztetve.
Az első három dal hallatán minden idők legjobb W.A.S.P. albumára tippeltem. A Scream olyan erővel, de mégis fantasztikus dallamokkal támad, amire nagyon régen volt példa a csapat korongjain. A Last Runaway szinte Bon Jovis ízekkel operál, nagyon optimista dal, igazi nyolcvanas évekbeli adrenalinbomba, rendesen fel tudja pörgetni az ember hangulatát. A Shotgun ismét egy lazább, rockosabb tétel, de a húzás, a lendület bőven megmarad végig, telibe trafálva egy igazán ragadós refrénnel.
Aztán a negyedik nótától teljesen megváltozik az összkép: innentől hét-nyolc perces, búskomor hangulatú, epikus szerzemények uralják el az album fennmaradó részét. A sort a Miss You nyitja, mely iskolapéldája annak, hogyan kell felépíteni egy power balladát ahhoz, hogy libabőröztetően maximális hatásával szó szerint legyűrje a hallgatóját. Itt pedig ki kell emelni Doug Blair teljesítményét: rendkívül visszafogott, de hihetetlenül hangulatos szólói nélkül ez az album feleannyira sem lenne ütős. Bár azért azt el kell mondanunk, hogy majd mindegyik ilyen nóta hajlamos egy többperces, egyébként piszok jó szólóba kifutni, amúgy Pink Floydosan (Comfortably Numb módjára). Doug Blair amúgy is a David Gilmour-iskola diplomás, végzős hallgatója: tökéletesen építi fel a zenei klimaxig a futamait, szinte a robbanásig.
Az album abszolút csúcspontja a záró, címadó szerzemény. Blackie Lawless a lelkét is kiénekli a nótában, egyszerűen tökéletes lezárása az albumnak. Kifejezetten szomorú, elgondolkodtató lemez lett tehát a "Golgotha", dacára a nyitó három dal gondtalanabb, vidámabb megközelítésének. Lélek van ebben a korongban: hat évet szánt rá a banda és ez bizony hallatszik is. Aki pedig szereti a szívből, a világ folyása és trendjei ellenében megírt dalokat, az rengeteg szeretnivalót fog itt találni.
Onoda Hiró pedig, miután feladta magát, visszatért Japánba, ahol sikeres üzletember lett, népszerű túlélő táborokat vezetett még évtizedeken keresztül és kilencvenegy éves korában, tavaly hunyt el szülőhazájában nemzeti hősként. Ámen.
8/10
