Az északír thrash brigád, a Gama Bomb ötödik albuma október 30-án érkezik az AFM Records jóvoltából és a globális kultúrára mért eme nukleáris csapást elég nehéz lesz kihevernie annak, aki a robbanás epicentrumában tartózkodik. Persze ne a szovjetek 50 megatonnás Cár-bombájára gondoljunk, mely az emberiség által valaha kifejlesztett és felrobbantott legnagyobb hatóerejű termonukleáris fegyver volt, hanem inkább csak a Nagaszakira ledobott 21 kilotonnás robbanófejre. Ez természetesen korántsem a britek hibája, hanem a közkedvelt szóhasználattal élve a megváltozott hallgatói szokásokkal magyarázható.
Pán Péter meséje azért vált maradandóvá és épült be a popkultúrába, mert valami olyasmit pendített meg elsősorban a fiúkban és a fiatal felnőttekben, ami kimondatlan vágy maradt egy olyan korban, a XX. század első felében, amikor nem illett és nem is lehetett húszévesen még hülyéskedve, infantilis módon élni az életet. Az ilyen korú férfiak már vagy a Nagy Háború frontjain, a lövészárkokban ismerkedtek a mustárgázzal vagy pár évvel később a gazdasági világválság korántsem áldásos hatásaival szembesültek. Pán Péter ennyit mond: ne nőj fel soha, maradj örök gyermek!
Mára a posztmodern társadalom és a technológiai fejlődés teljesen egyértelműen megvalósította ezt az álmot és vágyat: Pán Pétert simán meg lehetne választani az Európai Bizottság elnökének, regnálása tulajdonképpen fel sem tűnne senkinek, simán menne tovább a normál ügymenet. Mára a gyermekkor (főleg a férfiak esetében) bőven kitolódott a kora-negyvenes életkorra: anyuka főz és mos ránk, vasal is, otthon lakunk, van valami munkánk, de a kis szobánkban szerep- meg stratégiai játékot játszani a számítógépen tök jó, az Internet áldásairól pedig ne is beszéljünk. Milliók élnek így Európában, neve is van ennek a kultúrkörnek: geek/nerd véd- és dacszövetség.
A brit Gama Bomb vállaltan ennek a szubkultúrának zenél: a nyolcvanas évek thrash/speed metal/hardcore kombinációjával halálos, ám rendkívül élvezetes ütést visz be mindenkinek, aki szereti a sci-fi és horror könyveket, filmeket, játékokat. Az "Untouchable Glory" album központi témája a hatvanas-hetvenes évek kung fu és karate filmjei, elég csak ránézni a lemezborítóra.
Philly Byrne frontember énekhangja hihetetlen módon hasonlít a nyolcvanas évek első felének legendás amerikai thrash bandájának, a Hirax-nak az énekeséére (Katon W. De Pena). A szinte operatikus magasak és a rekedtes mélyek mind-mind őt idézik. Nagy pozitívum, hogy Byrne - ellentétben a mezőny kilencvenöt százalékával - énekel és dallamai nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az "Untouchable Glory" gyakorlatilag korlátlan mennyiségben hallgatható újra. A másik közönségbarát tényező (már a stílus rajongói számára) az egyszerűen eszement sebesség és a hibátlan, rendkívül profi riffelés.
Minden a helyén van: csordavokálok, nyaktörő thrash gitármunka és szólóhegyek, valamint a totális komolytalanság. Igazi partylemez ez: aki nem akar valamit nagyon gyorsan és alaposan összetörni például a Drinkers, Inc. vagy az Avenge Me! tételek hallatán, az menjen inkább pénzügyi elemzőnek és hallgassa Adam Levine-t napestig.
A tempó miatt a Gama Bomb inkább crossover thrasht játszik, mintsem klasszikus thrasht. A hardcore gyorsasága és agresszivitása mindenképpen érezhető a dalokban. Domo Dixon és John Roche gitárosok teljesítménye nélkül természetesen az északírek sehol sem lennének, bármennyire jó is Byrne hangja. Azzal még keveset is mondanék, ha azt állítanám, hogy az "Untouchable Glory" simán megjelenhetett volna a "Speak English Or Die" berobbanásának idején: az albumról egy letűnt kor levegőjét szippanthatjuk be. Hogy aztán ezt mennyire fogja a magáénak érezni a mai generáció, hát ezzel kapcsolatban nagyon-nagyon erős kétségeim vannak.
Meglepetések is várnak ránk azonban a korongon: a Tuck Your T-Shirt In című nótában a szinte rappelős verzebetétek vagy a záró After The Fire Exodust idéző riffelése. De alapvetően egy balladák és középtempós tételek nélküli, kíméletlenül daráló őrjöngést hallhatunk a tizenkét tételes, de nagyon gyorsan végigpörgő albumon.
A hagyományos és crossover thrash műfajokat mindig imádtam, a kung fu filmeket utálom, de azért nem nagyon vagyok gondban a pontszám megadásánál: mivel a Gama Bomb egy másodpercre sem veszi komolyan önmagát, sőt, rajongóit az önfeledten megélt infantilizmusra biztatja, egy erős nyolcassal díjazom ezt a bulikorongot. De Jean-Paul Sartre A lét és a semmi című egzisztencialista filozófiai alapművét ne az "Untouchable Glory" hallgatása közben próbáljuk magunkévá tenni.
8/10
