Rozsdagyár

HIGH ON FIRE - Luminiferous (2015)

2015. december 16. - Kovenant

hof_cover.jpg

Nos, három-négy külföldi csapat olyan friss albuma maradt ki az évközi recenziók közül, melyeket most gyors ütemben fogunk bepótolni és ezek egyike az amerikai High On Fire június 23-án az E1 Music kiadó gondozásában megjelent "Luminiferous" korongja. Mivel az év végi lista összeállításánál nálam szigorúan csak olyan produkció jöhet szóba, melyről a Felvidéki Rockmagazin digitális hasábjain írtunk, Matt Pike bandájáról mindenképpen említést kell tennünk, mert nem árulok el nagy titkot, hogy a helye ott lesz ebben a képzeletbeli rangsorban.

A High On Fire a metal színtér beváltatlan ígérete már lassan másfél évtizede. Az amerikai doom brigád, a Sleep romjain az előző évezred végén alakult zenekart Matt Pike énekes/gitáros vezeti és a "Luminiferous" immár a hetedik soralbumuk. Olyasfajta ívet futottak be a kategorizálásnak makacsul ellenálló zenéjükkel, mint pályatársuk, a Mastodon, bár azért jóval szerényebb eredménnyel. Állandóan és visszatérő jelleggel ezt a bandát emlegetik velük kapcsolatban, talán a közös indulás és a tagok közötti személyes ismeretség kapcsán, de a két zenekar muzsikája között nehéz párhuzamot vonni. Karrierjeik vonatkozásában azonban fennáll a hasonlóság: mindketten egyedi és utánozhatatlan zenét játszanak, gyakorlatilag saját műfajt hoztak létre albumaikkal, a kritikusok és az underground fanatikusok kedvencei ők, de olyan távol állnak (és valószínűleg fognak mindig is állni) a kereskedelmi sikerektől és a mainstream berobbanástól, mint általában a legtöbb hasonszőrű csapat, akik ötvenfős klubbulikon nyomják hétvégente szerte az Államokban és Európában a fémzenét.

A High On Fire zenéje több forrásból táplálkozik. Ott van egyrészt a nyolcvanas évek első felének hardcore/crossover thrash színtere, beleértve a korai Slayer-féle melódiákat is. A riffekben, a lassabb tételekben megjelenik a hetvenes évek Black Sabbath-mintájú őrléséből kialakult doom/stoner/sludge stílus, de egyértelműen kihallhatjuk a legmocskosabb, jó értelemben faék egyszerű, csörömpölős rock 'n roll/ősmetal forrásvidékét is, amolyan Motörhead módra. Ez így elég nagy katyvasznak hangzik, de az amerikaiak képesek egybegyúrni ezt és valami olyan hibrid DNS-sel rendelkező szörnyszülöttet a világra segíteni, ami egy kellően ambiciózus xenomorfhoz hasonlóan azonnal leharapja a fejedet.

A korábbi albumaikhoz képest egészen agresszívan indít az album. A thrashes The Black Pot nótát hallgatva még meg is néztem, hogy tényleg ők játszanak-e, de a Carcosa című második tételnél már bejött az az iszonyatos, porszívóhangszerű gitár-basszus összjáték, az a Down-os, Crowbar-os, az amerikai Délt idéző dallammenet, melyről azonnal felismerhetőek. Az ezt követő The Sunless Years meg akkora, némileg felturbózott Black Sabbath-érzéssel tarol, hogy szó szerint lecsavarodik a fejünk a nyakunkról.

Matt Pike meg egyszerűen lenyelt egy hetvenéves, rozsdás ráspolyt, melyet Los Alamos lezárt területén ástak el még valamikor a második világháború végén és mely nehézfémek társaságában töltötte a kemény időket. Nagyon szűk hangterjedelme van (már ha vele kapcsolatban erről egyáltalán beszélhetünk), de szerény eszközeit remekül kihasználja. Saját magukhoz képest nagyon változatos az album: rengetegféle hangulattal, zenei megközelítéssel találkozunk, valamint a számok sorrendje is telitalálat. Amikor már úgy éreznénk, hogy túlságosan belassult a tempó, mindig jön egy tétel, amely rendesen megráz minket. A zúzós hardcore nóta, a Slave The Hive képében például egy brutális Slayer-tiszteletadás érkezik, mellyel még Kerry Kingék is jól jártak volna az idei "Repentless" albumon.

A korong második felére némileg lassabb, hangulatosabb szerzemények kerültek, már persze High On Fire mércével mérve. A kilenc tételes, bő ötvenperces album szemernyi üresjáratot sem tartalmaz: tulajdonképpen egy zenei tárlaton veszünk részt. Matt Pike a fantasztikusan teljesítő ritmusszekció (Des Kensel - dob, Jeff Matz - basszusgitár) élén valóban örömzenéléssel kedveskedik nekünk: érezhetően azt a zenét, azokat a hatásokat játssza, melyeket szeret és melyeken felnőtt.

Akiknek az ízlése egybeesik a frontemberével, azok ennek a koszos, garázsrock hangulatú amerikai metalstílusnak a legjobb albumával találkozhatnak a "Luminiferous" képében. Gyakorlatilag minden dalban másba futhatunk bele, másra csodálkozhatunk rá és a The Cave című nótában a zenekar saját korlátai között egy lassan, komótosan építkező power balladát is meghallgathatunk.

Külön meg kell említeni a lemez hangzását: Kurt Ballou, a Converge gitárosa ült a stúdióban a keverőpult (vagy a sorba kötött laptopok) mögött és túlzás nélkül tökéletes munkát végzett. A zenekarhoz képest tisztán és nagyon dinamikusan szól minden, kifejezetten mélysége van a hangzásnak, a szenzációs dobmunka pedig eléggé előre is van tolva a hangképben, amit alapesetben nem kedvelek, de itt kifejezetten célja és értelme van a dolognak.

Kemény, szikár, kifejezetten keménykötésű album lett tehát a "Luminiferous": kevesebb most a lassabb, hangulatosabb elszállás, helyette sokkal több az agresszió, a komorság. Vidámság nem terem ezen a vidéken, de ha körbenézünk a világban, akkor bizony nem sok dolog ad okot mostanában vidámságra. A High On Fire pedig kortárs helyzetképet nyújt át: Matt Pike és bandája egyéni stílusban, mindenféle szépelgés nélkül tart tükröt elénk és alkot olyat, melyet alig néhányan az egész metal színtéren.

hof_band.jpg

9/10

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8010418948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása