Az év utolsó nagy dobása, sokak által várt megjelenése az amerikai Baroness negyedik soralbuma, mely december 18-án érkezett meg a csapat saját kiadójának, az Abraxan Hymns istállónak a gondozásában. Több oka is volt a felfokozott várakozásnak: a rockszakmában számos zenész (többek között egy bizonyos alig ismert, de annál lelkesebb ritmusgitáros, James Hetfield), valamint szakíró tartja számon kedvencei között a bandát, illetve a szokásos "a rockzene megmentői" címkét is gyakran akasztották már rájuk az évek során.
A másik ok jóval prózaibb: a zenekar 2012-ben egy tragikus buszbaleset miatt teljes ritmusszekciójától volt kénytelen megválni, a trauma után jó időnek kellett eltelnie, mire újra talpra álltak (szó szerinti értelemben is), így mindenki fokozott kíváncsisággal várta, hogy John Baizley gitáros, énekes, zenekarvezető és társa, Peter Adams gitáros mivel áll elő, valamint hogyan illeszkedik be a zenekarba Nick Jost basszusgitáros és Sebastian Thomson dobos.
Először is az értékelés szempontjából az egyik legkardinálisabb kérdésről kell beszélnünk, ami a hangzás. A csapat most nem John Congleton producerrel dolgozott, aki többek között a 2012-es dupla "Yellow & Green" című korongért is felelt, hanem David Fridmannre esett a választásuk, aki többek között olyan art-rock/garázs rock csapatok lemezeinél ült a keverőpult mögött, mint a The Flaming Lips, a Weezer, a Tame Impala, vagy a Goldrush. Nos, Fridmann hatása nagyon érződik. A korong sajnos tele van olyan hangszerelési megoldásokkal (funkciótlan sampler, illetve szintetizátor-használat), illetve dallammenetekkel (gyanítom, hogy a producer alaposan beszállt a dalírás/szerkesztés folyamatába is), melyek jobban illenének egy Kings Of Leon albumra, mint egy hajdani sludge metal banda produkciójához, de ezt érdemben majd lejjebb részletezem.
Ami viszont egyenesen megdöbbentő, az a rettenetes hangzás. Bár csak digitális formátumban sikerült meghallgatnom az albumot, a maszterizálás/keverés folyamatába valami olyan hiba csúszhatott, ami elkerülte a szakemberek figyelmét, mert azt elképzelni sem tudom (illetve nem is merem), hogy ez szándékos húzás volt a banda (és egyben a kiadó) részéről is. Sajnos jelen formájában a korong szinte hallgathatatlan: konkrétan fejfájást okoz ez a csikorgó, recsegő, torzító digitális borzalom, mely bőven meg van fejelve olyan idegesítő puttyogásokkal és művészinek gondolt elektronikus zajokkal, melyek hallatán az ember kétségbeesetten nyúl a stop gomb után. Nagyon remélem, hogy tényleg ilyesmiről van szó: én is többször ellenőriztem, nem akartam hinni a fülemnek, de számomra egyértelmű, hogy technikai malőr történt, melyre csak egy visszahívás/újrakiadás lehet a korrekt válasz.
A recsegő, túlvezérelt, torzított hangzást tovább rontja, hogy Baizley énekhangja sokszor valami iszonyatos effekten keresztül érkezik hozzánk, mintha valami hetvenes évekbeli Sokol rádión szólna és ez öncélú művészieskedés: még a legjobb nótákban is olyan mértékben vonja ki a hallgatót a dallamok hatása alól, ami megakasztja az élvezetet (hangzásilag az egyértelmű mélypont a Kerosene című nóta: ilyet tényleg nem hallottam még). Pedig az album első két nótája rettenetesen erősen indít: a nyitó Morningstar pontosan az a fajta modern amerikai metal, mely nagyon is közel áll a szívemhez (Mastodon, Intronaut, stb.).
Az ezt követő Shock Me már előrevetíti a lemez általános hangulatát: fokozatos eltávolodás a metal területétől és esztétikájától, beemelve a mai alternatív rock csapatok témáit és megközelítését, de pont annyi keménységet tartalmazva még, hogy kellemes hallgatnivaló maradjon a régi rajongók számára is. Az ugyanilyen vágányon haladó Try To Disappear után azonban ezek a tendenciák teljesen uralkodóakká válnak, olyannyira, hogy számomra lassan unalomba fulladt az album.
Mintha csak az új producer segítségével a Baroness az amerikai szaksajtó által favorizált újgenerációs bandák receptjét követné, hogy elnyerje a kritikusok jóváhagyását: igen, előremutató, kortárs zenészek vagytok, akiknek sikerült túljutniuk kezdeti botlásaikon és meghaladták a metal-kliséket.
A klipesített nóta, a Chlorine & Wine végig kórusban énekelt verzéi és refrénje vagy az If I Have To Wake Up (Would You Stop The Rain)? melankolikus dallamainak hallgatásakor szinte már az volt az érzésem, hogy egy, a Rolling Stone vagy a Billboard által futtatott modern art rock csapatot hallgatok: itt kezdtem végképp elveszteni a fonalat.
A lemez vége felé egy nóta, a Desperation Burns erejéig visszatér az energia és itt a Baroness megmutatja, hogy milyen lehetett volna a "Purple" album, ha némileg hagyományőrzőbb megközelítéssel állnak neki a dalszerzésnek: kiváló dallamok, szenzációs gitártémák, a riffeknek igazi húzása van.
Nyugodtan a szememre lehet hányni, hogy szűk látókörű metalrajongó vagyok, de az amerikai csapat számomra túlment egy képzeletbeli határon: sokan fogják azt mondani a Baroness új korongjára, hogy ez nem metal. A metalon kívül rengetegféle zenét hallgatok (igaz, számomra Kate Bush, Suzanne Vega vagy Peter Gabriel és a Genesis is rock), de úgy érzem, hogy nem kell ahhoz egy zenekarnak teljesen hátat fordítania korábbi stílusának, hogy újat tudjon mutatni. A fentebb említett két amerikai csapat, a Mastodon és az Intronaut is számtalan hatást emelt be zenéjébe, mégis megmaradt az az összetevő, ami miatt ezt a műfajt szeretem hallgatni, ez pedig a gitárok által létrehozott húzás és kontrollált zenei agresszió. Ennek pedig a Baroness új albumán - eltekintve az említett két-három nótától - nem sok nyoma akad.
Ettől persze ez a manapság kortárs rockzenének definiált muzsika rajongóinak egy kifejezetten érdekes lemez lehet, de én már nem tudok a bandával tartani ezen az úton.
7/10
