Általában azonnali ellenérzések keletkeznek bennem minden felkapott, trendi, agyonhájpolt zenekarral vagy előadóval szemben: van ebben jókora mennyiségű tapasztalat, no meg afféle dac is, hogy na, csak azért se. Természetesen ez utóbbi dolog nettó hülyeség, mert attól, hogy valami népszerű, elkapja a mainstream fonalát, még lehet kiváló cucc, azonban az ellenkezőjére is jócskán akad példa, valljuk be.
A metal amúgy is rendkívül konzervatív, ha úgy tetszik, betokosodott zenei színtér, ahol óriási hagyománya van a régivel szakító dolgok azonnali fikázásának. Persze ez leginkább generációs jelenség: a negyvenötpluszos rajongóknak nem tetszik semmi, ami eltér a Priest-Maiden-Metallica vonaltól, a tizen- / korahuszonévesek meg csak mosolyognak az idősebb, kopaszodó, pocakos bácsik színpadon történő tötyörészésein.
A Spiritbox kanadai modern metal csapat nyolc év alatt tört be a nemzetközi metalmezőnybe és lett mára a minden újra éhes sajtó és szakma, no meg a fiatalabb korosztály kedvence. Jinjer, Lorna Shore, Sleep Token, Ghost (stíluskivételként), no meg a Lélekdoboz: jól ismerjük a mai metal nagymenőit. Ezek azok a bandák, melyek tényleg át tudták törni a szcéna felletti üvegplafont és több-kevesebb sikerrel nyomultak be a fősodorba.
A Spiritbox 2021-es debütalbuma (kritikánk ITT) bivalyerős anyag volt: Courtney LaPlante énekhangja kétségkívül lenyűgöző és magával ragadó, férje, Mike Stringer gitáros riffjei, atmoszferikus szólói és témái, illetve elborult, súlyosabb dolgai tényleg zseniálisak: a fentebb felsorolt üdvöskék közül egyedül a kanadaiak azok, akiket saját magukért, zenéjükért is szívesen hallgatok, nem pedig azért, mert meg kell írnom az éppen aktuális recenziót.
A bemutatkozó korong óta két EP-vel, meg pár önálló dallal is kijött a csapat, de azért a stúdióalbum az stúdióalbum: a március 7-én a Rise Records gondozásában napvilágot látott "Tsunami Sea" lemezre már kiéhezetten várt mindenki, aki a modern metallal kel és fekszik.
A lemez megjelenését kísérő promóciós interjúk egyikében Courtney LaPlante hangsúlyozta, hogy a zenekarnak (és érzése szerint a rajongóknak is) elege van a kortárs metalcore-ra jellemző kristálytiszta, tökéletes, polírozott stúdióhangzásból és ez bizony érződik is: a megszólalás koszosabb, kevésbé steril.
Az anyagot bemutató monokróm esztétika visszaköszön a dalokban is: egymást váltják az ultrasúlyos, szinte beatdownos brutalitások, no meg az éteri, popos, utaztatós dallamok, de ezek néha egy-egy számon belül is pulzálva váltakoznak (lásd például a remek Ride The Wave című nótát).
Számomra egyértelműen a befogadhatóbb, atmoszferikusabb számok jönnek be, ezekből a tizenegy tételes anyagon hét található, a maradék négy vegytiszta súlyosság, djentes, tördelt, sokszor szinte deathcore-os hangulattal. Azonban ezeknél sajnos nem érzem azt a fajta ritmikai húzást, játékosságot, mely például a debütalbum legnagyobb slágerét, a Holy Rollert jellemezte.
Jók ezek a darabok, semmi kétség (a nyitó Fata Morgana például érdekesen játszik ezzel az atmoszférabeli kettősséggel), de például a Black Rainbow szándékos (még az énekben is megjelenő) robotikusságával annyira nem nagyon tudok mit kezdeni. A Soft Pine gitársikálása, embertelen vokáljai mondjuk tényleg robosztusak és koncerten biztos megmozgatják a közönséget, de azért otthoni hallgatásra kevésbé alkalmasak, legalábbis számomra.
A korong dalsorrendje rendkívül jól adagolt: ügyesen egyensúlyoz a dallamosabb-poposabb és a horzsolóbb cuccok között, így szerencsére egy pillanatra sem válik unalmassá a végeredmény. Sokadik meghallgatás után is képes lekötni a "Tsunami Sea": ez érzésem szerint leginkább az énekesnő teljesítményének köszönhető. Tatjána Smaljuk mellett ők ketten a modern metal legjobb hangjai és legkarakteresebb színpadi jelenléttel megáldott előadói.
Ahogy LaPlante el tudja vinni a hallgatót, arra az A Haven With Two Faces a legjobb példa talán: mintha valamiféle hullámvasúton ülnénk és onnan bámulnánk le a mellettünk elsuhanó arcokra, tájakra. A dallamai, manírmentes hajlításai, hangjának ereje, kifejezésmódja tényleg tanítani való.
Az új album kapcsán a külföldi reakciók szinte eksztatikusak: a bevezetőben írtak miatt én ennél mindig visszafogottabb vagyok, de kétség kívül ez is rendkívül erős anyag lett és szívesen fogom hallgatni a jövőben is. Rengeteg érzelem, melódia és hangulat alkotja azt a vázat, melyre a "Tsunami Sea" épül és ezek számomra a valódi építőelemei minden olyan zenének, mely hosszú távon is megmarad az emlékezetemben és a lejátszási listámon. Kiemelkedő cucc, év végi lista-esélyes produkció: most sem csalódtam a kanadaiakban.
9/10
Fotó: Jonathan Weiner
