A 2006-ban alakult négytagú görög progresszív metal csapat, a Poem második hangzóanyaga jelenik meg március 18-án a svéd ViciSolum Productions gondozásában "Skein Syndrome" címmel. A hellén brigád nem igazán siette el a dolgokat, bemutatkozó korongjuk még 2008-ban jött ki. Olyan előadók és együttesek előzenekaraként léptek fel számtalan fesztiválon és turnén, mint Ozzy Osbourne, a Pain Of Salvation, a Paradise Lost, a Rotting Christ, így elég meglepő, hogy ennyit vártak a debütalbum folytatásával. Tulajdonképpen újrakezdésnek vagyunk szem- és fültanúi, mert kiadót és menedzsmentet is váltottak és láthatóan szintet is léptek legújabb kiadványukkal.

Ha végighallgatjuk a bő háromnegyed órás játékidővel rendelkező, héttételes albumot, akkor a végén csak a fejünket vakarhatjuk: annyiféle stílus, hatás, dallam, érzés lett belepakolva, hogy szinte lehetetlenség elemezgetni a dolgot, de azért csak muszáj néhány hatást kiemelni: klasszikus progresszív metal, grunge, alternatív rock/metal, art-rock. Ha pedig előadókra hegyeznénk ki a felsorolást, akkor a Tool, az Alice In Chains, a Pain Of Salvation, de még a Muse is szóba kerülhet (a Bound Insanity című dal erre azért elég jó példa).  

Az érdekes az, hogy a fenti vegyes felvágott ellenére mégis rendkívül egységes hangulatú és stílusú az anyag, nem valami rettenetes, szedett-vetett zagyvalékra gondoljunk. Hosszú, kifejtős, lassan építkező, hipnotikus, lebegős nóták ezek, ahol az ének gyakran a szöveget is nélkülözi és egyenértékű társává válik a többi hangszernek.

Különösen jól esett a "Skein Syndrome" albumot hallgatni, mert nagyon hiányoltam ezt a fajta muzsikát, mely a kilencvenes évek végén és a kétezres évek első felében élte virágkorát. Manapság a progresszív metal jelző (a Dream Theater, Symphony X, Fates Warning, Redemption eredeti értelmű és klasszikus vonulata mellett) ugyanis egyre inkább ráragad a különböző post-metal, post-metalcore, djent, poliritmikus és ki-tudja-még-milyen bandákra. Nincs ezzel baj, mert a progresszív haladót, élenjárót, folyamatosan fejlődőt jelent és ha meghallgatjuk a Dream Theater új korongját (lemezkritika itt), hát nem igazán ez a szó jut eszünkbe róla.

A Poem pontosan azt a fajta rockzenét játssza, amelyik az újdonságot nem a szinte már elviselhetetlen extremitásban, az öncélú hangszeres virtuozitásban vagy a stílusidegen műfajok (musical, operett, lakodalmas muzsika, sramli, jódli, stb., a felsorolás ízlés szerint tovább bővíthető) bevonásában találja meg, hanem a hibátlanul megírt dalokban és a minél szélesebb eszköztárban.

Giorgos Prokopiou gitáros-frontember hangjában már a nyitó Passive Observer című nóta során legalább kétféle íz jelenik meg: egyszerre van jelen jó értelemben Matt Bellamy és Layne Staley, megidézve egyben az anyazenekarok hatását is. Az ezt követő Fragments című tételben azonban kezdenek komolyra fordulni a dolgok és a mániákus riffmunka mellé megérkezik a szinte metalcore-os üvöltés is.

Összetett zene ez, de egyáltalán nem lelketlen művészieskedés: a dalok tele vannak érzelemmel, ám nem ócska melodrámával. Nem a giccses slágerrefrén és a hörgés-üvöltözés másodpercenkénti váltakozásának bűvésztrükkje ültet minket érzelmi hullámvasútra, hanem a számok tudatos építkezése révén ér el egy-egy tétel az emocionális robbanásig.

Bár a lemez játékideje nem hosszú, az egyes számok hat perc alatt nem állnak meg, három pedig egyenesen nyolcperces. Egyetlen gondom volt csak, hogy a dalok általános hangulata nagyon depresszív: amolyan Katatonia-jelleggel (ehhez hallgassuk meg a The End Justifies The Means című, egyébként csodálatosan szép dallamokkal teli tételt), és mivel hasonlóan súlyos szerzemények sorakoznak egymás után, kellett volna valamiféle feloldás, beférhetett volna egy-két rövidebb, esetleg könnyedebb nóta is.

A megszólalással sincs gond, bár talán a basszusgitárt jobban megtolhatták volna a végső mixben, a dobot pedig (főleg a cineket) kicsit hátrébb húzhatták volna, de ez már tényleg a kákán csomót keresés minősített esete a részemről. A svéd ViciSolum Productions ritkán nyúl mellé, inkább nagyon is szerencsés kézzel válogat a számtalan banda között. A Poem új albuma nagyon érdekes, kifejezetten izgalmas, elsőrangú muzsikát rejt, de ez nem háttérzene: mindenki szánja rá a kellő időt.

9/10