Tizenhárom évesen találkoztam először a Voivod nevű őrült kanadai francia csapattal. A Petőfi Rádió hétről hétre teljes egészében lejátszott éppen akkor frissen kiadott metalalbumokat, a zenei spektrum szinte teljes skálájáról. Természetesen ment kazettára az összes: ott ültem esténként az Orion mini-hifi mellett és vettem fel szépen sorban a lemezeket (lassan úgy érzem, hogy a fiatalabb olvasók kedvéért lábjegyzetelnem szükséges). A rádió szerkesztőinek nyitottságára jellemző, hogy az akkoriban teljesen undergroundnak és hallgathatatlannak minősülő Voivod is sorra került, mégpedig a szakmai áttörésnek számító "Killing Technology" kiadványával, melynek hallatán számomra örökre megváltoztak a metalról meg úgy általában a rockzenéről alkotott elképzeléseim.
Az 1982-ben alakult Voivod a csörömpölős, kaotikus hardcore/thrash metal elegyével nem keltett túl nagy feltűnést az első két albumának megjelenése idején, de 1987-re már túl volt a világ az első S.O.D. lemezen és a Slayer "Reign In Blood" című csúcsművén, így elfogadottabbá vált ez a műfaji keveredés. Csakhogy a kanadaiak továbbmentek és fokozatosan kezdtek menetelni a progresszív rock irányába, egészen bizarr eredménnyel.
Mai fejjel visszagondolva van valami egészen elképesztő és szomorú abban, hogy a kommunista, kései Kádár-korszak állami rádiójában hivatalosan lemehetett egy ilyen produkció, míg a mai szabad, demokratikus Magyarországon ez egyszerűen elképzelhetetlen, nemhogy az állami rádióban, de bármelyik kereskedelmi adón. A Voivod érdekel talán egy-kétezer embert a mai Magyarországon: 1987-ben mindösszesen valószínűleg egy tucatnyian hallhattak erről a bandáról, mégis játszották.
Arra semmi, de tényleg semmi esély sincs, hogy egy mai fiatal zenehallgató csak úgy véletlenül belefusson a kanadaiak zenéjébe. Pedig a zenei előszűrésnek, ajánlóknak, műsoroknak, lemezkritikáknak pont ez lenne az értelme: addig ismeretlen, de értékes zenekarokra, előadókra ráirányítani a figyelmet, hogy azok is megtalálják célközönségüket. Erre szokott jönni a rendkívül álságos és cinikus riposzt, hogy minek már ez, mindenki találja meg a saját kedvencét az Interneten, úgyis ingyé' van (ennek kivesézése akár külön cikk tárgya is lehetne).
Mindenki ismeri a Voivod újabb kori történetét: a gitároszseni Piggy 2005-ös halálával, majd a basszusgitáros-zeneszerző Blacky másodszori kiválásával elég kétségessé vált a csapat jövője. A hírek szerint idén vagy 2017 elején érkezik a tizennegyedik soralbum, addig is itt a Century Media által február 26-án kiadott új EP négy friss nótával (melyek közül a Forever Mountain és a We Are Connected a tavalyi, a Napalm Death és az At The Gates csapatokkal közösen kiadott kislemezről már ismerős lehet) és egy Hawkwind feldolgozással (Silver Machine, talán Lemmy emlékére, aki még a hetvenes évek elején vitte sikerre ezt a pszichedelikus rock klasszikust).
Daniel Mongrain gitáros már 2008 óta tagja a csapatnak, míg Dominique Laroche basszusgitáros 2014-ben érkezett. érdekes, hogy mindketten teljesen más megközelítéssel játszanak hangszereiken, mint elődjeik, mégis a végeredmény összetéveszthetetlenül Voivod. Mongrain, mint a zenekar ősrajongója, a riffekben, a disszonáns akkordokban egy az egyben hozza Piggy témáit, megoldásait, de a szólói, na, az már más tészta. Mongrain (aki a technikás death metalban utazó Martyr alapítója) a Montreali Egyetemen végzett jazzgitár tanszakon és a jazzgitározás elméletét és gyakorlatát oktatja egy egyetemi előkészítő képzésen. És ez bizony alaposan hallatszik is: a szólói rendkívül finom, jazzes elszállások, hiányzik belőlük Piggy ravaszul fifikás agressziója. Más ez így, de kifejezetten érdekes és új, gyakran egészen eltérő hangulatot tudnak kölcsönözni a már ismert Voivod-nótáknak. Laroche pedig egy teljesen más (puhább, dúsabb, sűrűbb) basszus-hangzással járul hozzá az összképhez.
Ha zeneileg akarnánk jellemezni az új EP-t, akkor valahová az 1988-as "Dimension Hatröss" és az 1993-as "The Outer Limits" közé helyezhetnénk el a dalokat, mert a korai thrash-őrléseknek itt nincs nyoma. A címadó Post Society a leginkább hagyományosan hangzó Voivod-tétel, bár már itt is megvillan az a bizonyos újfajta szólómunka. A Forever Mountain egészen érdekes, letargikus énekdallamokat hoz, mely alól ha lefejtenénk a diszharmonikus riffalapokat, egy egészen tradicionális sanzonféleséget kapnánk.
A Fall című dal megint meglepetés, szinte egy egészen új hangulat vezet elő: egyfajta higgadtabb, nyugodtabb, szemlélődősebb, progosabb megközelítéssel él, de aztán a középrésztől ismét bejönnek azok a jól ismert, eszement riffek, melytől megint nyakig vagyunk a Voivod-őrületben. A We Are Connected nóta talán a legmegkevertebb az EP-n szereplő tételek közül: alapvetően gyorsan indul, aztán a középrészen jön a teljes Pink Floydos elborulás. Majd' nyolc percével a kiadvány leghosszabbja és bőven jut itt idő mindenre: Mongrain hangulatos, sci-fis szólója pedig tényleg zseniális.
A végére maradt a kanadaiaktól már jól megszokott feldolgozásdal, mely most Lemmy első zenekara, a pszichedelikus ősbanda, a Hawkwind előtt tiszteleg. Ez egy emblematikus szerzemény: Lemmy ezzel robbant be a rockszíntérre amúgy istenigazából, de a több mint negyvenéves dalra ma is sokan hivatkoznak a stoner színtértől a punkig bezárólag. A tiszteletadás pedig amolyan voivodosra sikeredett: megőrzi az eredeti tétel dallamait, csak éppen csavar egyet rajta, hogy valami egészen más süljön ki belőle.
A kiadvány pontosan félórás játékhosszal rendelkezik, mely kis ráhagyással akár egy nagylemeznyi tartalomnak is felfogható. Mint ősrajongó, számomra tökéletes: be lehet gyűjteni az új nótákat, melyek nem biztos, hogy megjelennek majd az új stúdióalbumon, de egyben fel is csigázta az érdeklődésemet rendesen. Más ez a Voivod, mint amit még a nyolcvanas évek közepén megismertem, de a színvonalból egy cseppet sem engedtek. Voivod, új ízekkel: kell még egyebet mondanom?
9/10
