A black metal köszöni szépen, jól van. Igaz, már nem kacsintgat a fősodorbeli áttörésre, mint a kétezres évek első felében, olyan csapatoknak köszönhetően, mint a Cradle Of Filth vagy a Dimmu Borgir, hanem visszamászott jégvermébe, ahol a medvebőrrel kitapétázott falak között immár szó szerint underground mélységben játssza azt a zenét, ami a Bathory és a Venom felbukkanásával született meg és soha nem is törekedett semmiféle átfogó közönségsikerre. Vannak olyan dolgok, melyek nem vágynak a napfényre, hogy egy klasszikust idézzünk. A Naturmacht Productions gondozásában február 20-án "A Raging Storm Of Apocalypse" címmel megjelent negyedik Lebensnacht korong a régi, hagyományos értelemben vett atmoszferikus black metalt hozza vissza, ha csak háromnegyed órában is.
A Lebensnacht 2010 környékén indult a német Robert Brockmann egyszemélyes zenei projektjeként. Három album jelent meg az évek során, majd 2014-ben a dobos Krell csatlakozásával igazi együttessé formálódott a kezdeményezés. Ezt követően készült el a negyedik sorlemez, mely hangulatában nem, azonban dalszerzői minőségében mindenképpen jó értelemben vett változást hozott.
Nos, a stílus kedvelőit nem éri váratlanul ez, de aki el akar mélyedni a korong mondanivalójában, annak két dologgal azonnal meg kell barátkoznia. Az első a hangzás: minden bizonnyal a zenekar kifejezett szándéka volt, hogy hátat fordítsanak a stúdiós varázslatoknak, a laptopon szerkesztett csodahangzásoknak és valahogy visszanyúljanak a kilencvenes évek elejének megszólalásához. Természetesen korántsem élvezhetetlen a végeredmény: az első tétel végére könnyedén hozzászokhatunk ehhez a nyers, garázsmély produkcióhoz. Vékonyak a gitárok, a dob koszos, hátrakevert, csakúgy, mint az ének: a mai lemezekhez szokott füleknek ez tényleg meghökkentő lehet elsőre, de aki kicsit is ismeri a black metal közel harmincéves történetét, az elfogadja így, ahogy van.
A másik szűk keresztmetszet az ének, illetve a Robert Brockmann pengével átvágott torkából előfröcsögő károgás. Tipikus, a stílushoz tökéletesen illő vokalizálás ez, a korai norvég színtér vonalán, bár ma már a black metal hajdan volt élharcosai, akik szépen az egész szcénát maguk mögött hagyták, hogy elmenjenek a progresszív vagy post-black metal irányába, évtizedek óta nem énekelnek így.
Zeneileg korántsem forradalmi a korong: legjobban talán a Burzum 1994-es "Hvis Lyset Tar Oss" albumával lehetne párhuzamba állítani. Alapot hozó, mindenféle manírt és díszítést nélkülöző, teljesen hátrakevert dob, a riffeket monotonan őrlő gitár, szintetizátorszőnyeg, károgás: itt van minden, ami az atmoszferikus black metal kötelező eleme immár húsz éve.
A korong tulajdonképpen konceptalbum: az emberiség saját magára hozott apokalipsziséről szól. Vihar közeleg, majd a pusztulás során jégverte hamu marad mindenből, miután megnyílnak a kapuk és az egész Föld a létezés egy másik, kozmikus dimenziójába távozik. Érdekes elképzelés: a természeti erők és elemek szinte szerepelővé válnak, míg az emberiség tulajdonképpen kiíródik a történetből.
A lemez számomra egyik legnagyobb pozitívuma, hogy manapság, amikor az atmoszferikus black metal szinte egyet jelent a dark ambient és post-metal zenékkel, a Lebensnacht mer és akar agresszív lenni. Megvannak persze a rendkívül hangulatos, belassult, akusztikus kalandozások, de ha a mondanivaló megköveteli, be tud indulni azért rendesen a gépezet (lásd a The Storm című tételt).
Van azonban egy egészen érdekes aspektusa a német banda zenéjének. A legmeglepőbb számomra mindenképpen a The End Is Near című dalt indító riffelés volt. A black metalban teljesen szokatlan dúr-hangnem igen furcsa hatást kelt, mely aztán persze idővel átvált a megszokott mollba, de van valami meghökkentő a "közel a vég, most mindenki elpusztul" típusú szöveget egy ilyen vidám alappal hallgatni. Ugyanez a megoldás köszön vissza a Frostbitten Ashlands című nótában is: a letarolt, hamuvá vált, majd megfagyott Föld képeit ismét dúr-hangnemben barangolhatjuk be.
Minden ilyen jellegű kiadvány sikere egyetlen egy tényezőn dől el: képes-e azt a fajta hangulatot megteremteni és visszaadni, ami kellően lebegős, utaztatós is egyben, és amely egy másik univerzumba, ha tetszik, egy másik létsíkra viszi a hallgatót. A Lebensnacht ebben tökéletes sikerrel járt: a korong legsikerültebb tétele, a The Gate Has Opened - nem túlzás - libabőröztető hatást kelt gregorián-jellegű kórusaival és érdekes, akusztikus gitármeneteivel. Az ezzel egy egységet képező, záró Into Cosmic Eternity pedig - címéhez méltóan - fenségesen emelkedik el a komorabb témáktól és a végén egészen pozitív hangulatban záródik az album.
Ez az a fajta muzsika, melyet ma már csak a legmélyebb underground berkeiben találhatunk és a stílus múltját, fejlődését ismerve és elismerve élvezhetünk. A Lebensnacht negyedik soralbuma kifejezetten addiktív: nagyon gyorsan beszippant ez a hangulat, ez a világvégi, kozmikus atmoszféra és minél többször hallgatjuk, annál jobban fog tetszeni. A színtér kedvelőinek ajánlott, sőt, kötelező!
9/10
