A 16 éve aktív, svéd és dán tagokból álló Amaranthe nem bánik szűkmarkúan a nagylemezekkel. Rendszerint két-háromévente jelentkeznek új koronggal, nem lazsálnak tehát. A 2018-as "Helix" album megjelenése előtt az Elize Ryd énekesnő vezette csapat a Spinefarm szárnyai alól a Nuclear Blast kiadóhoz igazolt, így a szóban forgó kiadvány már az egyik legnagyobb metalistálló felügyelete alatt jelent meg, ráadásul menedzserük nem más lett, mint az egykori Arch Enemy-frontasszony, Angela Gossow.
Tinédzserkoromig - a két Depeche Mode-rajongó testvéremnek köszönhetően - főleg elektronikus zenét (és némi klasszikus rockot) hallottam otthon, így az első találkozásom az Amaranthe munkásságával 2014-ben felejthetetlen volt, tisztán emlékszem, hogy a Drop Dead Cynical című szerzeményüket hallottam először. Aztán megtudtam, hogy addigra már két albumuk is megjelent, ciki vagy nem, de azokról lemaradtam. A "Massive Addictive" korong viszont azóta is nagy kedvencem, és innentől kezdve követem az együttest.
A mai napon került boltokba a sorban hetedik sorlemez, a "The Catalyst". A négy évvel ezelőtti "Manifest" (kritika ITT) visszaadta a reményt számomra, hogy az Amaranthe képes a "Massive Addictive"-hez hasonló, erős albumot készíteni, ugyanis a "Manifest" az akkor tomboló koronavírus-járvány közepén született meg, ennek ellenére nekem nagyon is bejött. Nemcsak a zenét éreztem kellőképpen változatosnak, de a szövegekben is volt mondanivaló - érdemes például a Battle Beast-énekesnő Noora Louhimóval rögzített Strongra gondolni, amelynek videoklipje Elize piros kezeslábasa és a dal tempója miatt is erősen emlékeztetett Britney Spears Oops!...I Did It Again című számára, de sebaj, az Amaranthe egy popmetal zenekar. Amíg a rádióból való inspirálódás nem megy a metal rovására, addig semmi baj nincs, több formáció is bevallottan építkezik a slágerzene elemeiből.
A "The Catalyst"-ról a zenekar azt nyilatkozta korábban, hogy az eddigi legkeményebb anyagukra számíthatunk, bár ezt a "Manifest"-nél is elhintették. A különbség annyi, hogy míg utóbbinál ez igaz is volt, addig a "The Catalyst" pattogós, tempós szerzeményei ellenére nem nevezhető fenevadnak, ahogy a "Manifest"-et is nevezte a zenekar. A fanatikus rajongóknak minden bizonnyal igazi csemege lesz ez az album is, de számomra nem sok újdonságot vonultat fel - sem a zenét, sem a szövegeket illetően.
Talán a Damnation Flame-ben hallható szimfonikus részek jelentik az újítást, hiszen ilyesmit korábban nem csinált az együttes. Elize hangja teljesen rendben van, de sajnos nem menti meg a dalcsokrot, amelyekben vannak érdekes zenei megoldások, de egyik sem elég erős ahhoz, hogy megragadjon az ember agyában. Alaposan megmosolyogtam az Outer Dimensions refrénjét, amelynek vége erősen hajaz a mai napig hihetetlen népszerűségnek örvendő honfitárs, az ABBA S.O.S. című klasszikusára.
A férfiénekért felelős Nils Molin tehetsége vitathatatlan, ahogyan Henrik Englund is kitesz magáért, ami a hörgést illeti. Van három remek énekes - egy lány, két fiú, tiszta hangok és hörgés, nem sok zenekarnál találkozhatunk hasonlóval, tehát egyfajta kuriózumként színesíthetné a palettát a csapat, ám egy-két erőteljesebb fellángolás után a "The Catalyst" dalaiban is visszatérnek a megszokott, tüc-tüc alapú, végtelenül unalmas zakatoláshoz. Az új albumon az eddigieknél is kevesebb keménységet kapunk, a Resistance-ban még úgy-ahogy jelen van a zúzás, de a lemezen hallható tizenkét dal többsége nem túl sokban tér el az előző műveiktől. Ha pár pillanat erejéig fel is kaptam a fejem egy-egy érdekesebb hangzásra, olyan hamar el is apadt az endorfin belőlem.
Mi lehet a probléma? Hiszen három remek frontember - Elize, Nils, Henrik - , remek zenésztársak - Olof Mörck, Morten Løwe Sørensen, Johan Andreassen - alkotják az Amaranthe jelenlegi felállását, ez a nagy csinnadrattával beharangozott album viszont semmi fejlődést vagy jelentős újítást nem mutat. Amikor 2018-ban Angela Gossow lett a csapat menedzsere, titkon azt reméltem, hogy végre kicsit talán keményebb és érettebb lesz az Amaranthe zenéje, és a fent többször említett "Manifest" számomra hozta a szintet, ráadásul Angela is vendégszerepel egy dalban.
A "The Catalyst" viszont nem több, mint egy izzadságszagú, erőltetett próbálkozás: hiába a három remek énekes, a lelkiismeretes zenészek, mégsem éreztem azt, hogy igen, ezt az albumot a végtelenségig tudnám pörgetni. Mi lehet a baj? Talán a producerek? A menedzsment? Nem tudni, mindenesetre a "The Catalyst" nem hagyott bennem mély nyomot: háttérzajnak tökéletes, de nem ez a kiadvány lesz az Amaranthe karrierjében a jéghegy csúcsa.
6,5/10
