Negyedik albumához érkezett a finn avantgárd (black) metal csapat, az Oranssi Pazuzu: február 26-án jelent meg a Svart Records gondozásában a "Värähtelijä" című korongjuk, mely hetven percnyi tömény, masszív pszichedelikus elszállás, de nem ám a megszokott stoner/sludge módra, korántsem. Hagyományos dalszerkezeteket, ismert, a blueshoz visszavezethető alaptémákat itt véletlenül se keressünk: ez a korong leginkább egy kortárs komolyzenei műre hasonlít hét tételben. Ha van - illetve szakítunk - erre időt, olyan élményben lehet részünk, melyet a fősodorbeli könnyűzenei színtértől soha az életben nem remélhetünk vagy kaphatunk meg.
Ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy az Oranssi Pazuzu a finn Vágtázó Halottkémek: már az első taktusokat hallgatva szembeötlő a hasonlóság, bár a finnek természetesen nem a magyar népzene kimeríthetetlen kincsestárából dolgoznak, hanem ... és itt kezdünk azért gondban lenni. Azonnal több forrást is azonosíthatunk: az első a hatvanas évek végi pszichedelikus/space rock öröksége, amolyan Hawkwind vagy elszállós Pink Floyd módra (óvatosan azzal a fejszével, Eugene!). A monoton, az őrületig ismételt basszusalap, az egyre kaotikusabb örvénybe csavarodó kakofónia mind-mind innen jön, de a másik forrás, a kora-kilencvenes évek norvég atmoszferikus black metalja (Burzum és társai) is jócskán felismerhetőek.
A lemez játékidejének döntő része instrumentális zenét tartalmaz, a black metalt idéző károgó ének ritkán jut szerephez, kivétel talán az egyik leghagyományosabb tétel, a Hypnotisoitu Viharukous. De itt is annyi egyedi hangszerelési és dalszerzői ötlettel találkozunk a nóta második felében, hogy a tradícionális blackerek lennének a legjobban felháborodva a keretek ilyetén felrúgása miatt.
Az Oranssi Pazuzu zenéje olyasmi, mintha az időben visszautazva a cro-magnoni ősemberek vadászat előtti, sámánisztikus szertartásaiba nyernénk bepillantást. Ősi, törzsi jellege van ennek a muzsikának, egyfajta tudattalan transzállapot aláfestőzenéje ez: hallgatva a korong gerincét alkotó tizenhét perces Vasemman käden hierarkia című tételt, szinte látjuk magunk előtt az őskori barlang bejáratánál felragyogó, csillagokkal teli égboltot, beljebb a falra vetődő és ott furcsa figurákat, árnyakat kirajzoló tűznyalábokat, a hipnotikus zenére és kántálásra ütemesen mozgó, állatbőrbe bújt vadászokat.
Ebben a világban a halál, az ölés, a pusztulás mindennapos tapasztalat: olyan erők veszik körbe az embert, melyek hatását csak elviseli, de magyarázni, főleg megváltoztatni nem áll hatalmában. Káosz ok-okozati jelleg nélkül: egyik nap sem hasonlít a másikra, bármikor véget érhet ez a teljesen rejtélyes utazás. Ez a hangulat köszön vissza a finnek albumán, egy archaikus, ma már elképzelhetetlen korszak elevenedik meg, amikor ősi istenek, démonok és ismeretlen entitások vették körbe az embert.
A kántáló, szertartásszerű zene monotonitása néha az elviselhetőség határáig megy el, mint például a Havuluu című dalban: itt a szellemvilág megidézése kézzelfoghatóvá válik, az archaikus világfelfogás belép a személyes terünkbe és feloldódunk valami nálunk sokkal ősibb létformában. Nem könnyű folyamat ez: tudatos megközelítést igényel, mert a modern létezés már kiirtotta életünkből és mindennapjainkból ezt a fajta tudatállapotot. A logika, a technológia mind-mind megköveteli a ma emberétől a folyamatos, megszakítatlan, racionális készenlétet: nincs helye, nincs lehetősége senkinek kilépni ebből, ezért hat annyira döbbenetesen idegenül az Oranssi Pazuzu zenéje.
De mégis megpendít bennünk valamit, persze csak abban, aki akar és képes ráhangolódni erre a régmúltból árnyékként visszasettenkedő muzsikára. Éppen ezért koncerten, az élőzene és a közönség hatására minden bizonnyal könnyebb befogadni a finnek elképesztően különös produkcióját. A "Värähtelijä" próbára is teszi az embert: tudunk-e kiszakadni az információs/digitális technológia által körbefont világunkból, tudunk-e magunkévá tenni és élvezni valamit, ami ennyire távoli, különböző és eltérő mindattól, amit ismerünk, amiben élünk.
9/10
