A svédek nagyon érzik ezt a retro-rock dolgot, az egy főre eső vintage zenekarok száma minden bizonnyal a legmagasabb értéket mutatja náluk az egész színtéren. Elég a Spiritual Beggars legfrissebb albumára gondolni (lemezkritika itt), hogy képben legyünk. Mivel a hard rock/metal szcéna is már majd' ötvenéves, a retro-muzsika is számos alstílust foglal magában, gyakorlatilag minden területnek megvan már a maga retro-verziója. A Christian Linderson énekes vezette Goatess a Svart Records gondozásában április 15-én jelentette meg második, "Purgatory Under New Management" című korongját és ismét, ebben az évben már sokadjára csóválom a fejem, hullatok krokodilkönnyeket és sóhajtok egyet lemondóan.
Hát, ez a 2016-as év eddig nem valami fényesen teljesít rock/metalfronton. Így hirtelen talán csak a Megadeth, a Miasmal, az Exumer, az Oceans Of Slumber, a Prong és a Borknagar (és talán az Anthrax) korongját tudnám megemlíteni, melyek hónapok távlatában is kiemelkedőnek, időtállónak bizonyultak és melyek saját stílusukon belül eddig magasan verik a mezőnyt színvonal tekintetében. Számtalan csalódással kellett azonban szembesülnünk, sokkal többel, mint ami várható volt: nagynevű bandák is egészen komoly negatív meglepetést tudtak okozni, néhányuk pedig akár karriernullázó lépésre is képes volt (én ilyennek látom a Dream Theater idei produkcióját, de kívánom, hogy ne legyen igazam).
De vissza a Goatess nevű bandához: 2009-ben alakultak még Weekend Beastként, 2012-ben vették fel mostani nevüket. 2013-ban jelentkeztek debütalbumukkal, és bár felléptek néhány fesztiválon, kaptak pár jó kritikát és ismerik is őket az underground berkeiben, igazát nagy hullámokat nem vetett megjelenésük. Egy basszusgitáros-cserét és három év kvázi-stagnálást követően vették fel aktuális korongjukat a stockholmi Reflections Sounds stúdióban Tomas Roenberg és Glen Ericksson produceri/hangmérnöki segítségével.
Christian Linderson a Saint Vitus nevű doom legendában volt énekes a kilencvenes évek elején, akkor, amikor Scott "Wino" Weinrich frontember a The Obsessed nevű régi bandáját alakította újjá. Egy lemez készült csak Lindersonnal, aki lassan harminc éve nyomja a doom metalt különböző formációkban, de sajnos - bármennyire is kiváló énekes lehetne - nem tud szabadulni Ozzy-mániájától.
A Goatess zenéje alapvetően két összetevőből áll: egyrészt az ikonikus brit frontember vezette Sabbath első korszakának riffjeiből, esztétikájából, másrészt pedig a grunge-érával párhuzamosan futó, leginkább a Kyuss nevével fémjelzett stoner/desert rock dallamaiból és hangzásából. Az a jellegzetes, pulzáló, porszívószerűen zúgó-búgó gitársound, mely az amerikai stílusalapító csapat jellegzetessége volt, itt is megjelenik, sőt, a dalok alapját képezi. Most azonban a svédek a nótákat nyakon öntötték egy jó adag elszállós pszichedelikus szósszal, ráadásul mindezt iszonyatosan hosszú, nyolc-tízperces tételekben fejtik ki, bő egy óra játékidőben.
A zene igen szűk eszközökkel járja be a már évtizedekkel ezelőtt kitaposott ösvényeket, de sajnos két dolog is lehúzza a produkciót. Egyrészt a svédek semmi olyat nem tudnak lerakni az asztalra, amitől az agyunkba égnének a dalok: hiányoznak az érdekes, rafinált megoldások, a megszokottól eltérő hangszerelés, nincsenek elsőre magukkal ragadó refrének, dallamok és a nóták sajnos egy idő után teljesen egybemosódnak. Sokadik meghallgatásra sem emelkedik ki a masszából egy-egy kiugró tétel. Külön-külön nagyon jó hallgatni ezeket az ismert fordulatokkal operáló számokat, csak ilyen mennyiségben, töménységben sajnos be lehet sokallni, én legalábbis így jártam.
A másik tényező a fentebbekben már említett énekhang. Sokadjára írjuk le, hogy ennek bizony semmi értelme: Christian Linderson nem csak Ozzy hangját, hanem a dallamait, modorosságait és manírjait is egy az egyben levette, lemásolta, utánozza, stb., nem tudok több szinonímát felsorakoztatni erre a jelenségre. Minden nagyszerű itt, csak éppen a svéd frontember saját hangja, személyisége, művészi önkifejezése marad rejtve előttünk. Ilyenkor mindig óhatatlanul felmerül bennem a gyanú, hogy az adott előadó azért bújik bele valaki másnak a bőrébe (vagy enyhe képzavarral élve, a torkába), mert önnön produkciója nem lenne elég érdekes vagy értékes ahhoz, hogy a nagyérdemű elé tárja. Akkor viszont ezt fel kell mérni és aszerint kell eljárni.
Pedig vannak finomságok azért a dalokban, a hangulatot nagyon érzik a Goatess tagjai, nemhiába játsszák már ezt a stílust évtizedek óta. A nyitó Moth To Flame vagy a Wrath Of God (mely egy tökéletes, kiadatlan Black Sabbath-tételnek hallatszik) hangulatos akusztikus részeivel nagyon is jól sikerült, de ahogy meghallom ezt a kópia-hangot, azonnal elmegy a kedvem az egésztől.
Nem tudom, hogy meddig lehet ezt még folytatni: most természetesen erről az egész trendről, erről az öngyilkos, kreativitás-ölő hullámról beszélek, melyet retro-divatnak hívunk. Ennek értelmetlenségét legszebben és legközérthetőbben talán James M. Jasper amerikai szociológus fogalmazta meg az alábbiakban.
A nosztalgia a múlt képzeletbeli megkonstruálása, amit arra lehet használni, hogy szidjuk a jelent és rendelkezzünk a jövõ felett. Valami nincs rendben a jelenlegi életünkben, ezért pillantunk vissza, abban a reményben, hogy olyan korra találunk, amelyben jobb volt az élet. De amit kapunk, merõ illúzió: illúziója annak, hogy milyen volt a múlt, mi a baj a jelennel és hogy hogyan oldhatnánk meg a jelenbeli problémáinkat.
7/10
