A 2004-ben alakult bajor Running Death még tavaly márciusban adta ki bemutatkozó albumát a Punishment 18 Records gondozásában "Overdrive" címmel, de csak most jutott el hozzám. Egyik kedvenc stílusom a thrash, bár a múltidézős, a nyolcvanas évek hangulatát egy az egyben másoló csapatokat sohasem szerettem. Szerencsére a Simon Bihlmayer gitáros-énekes által létrehozott bandának sikerült éppen annyi egyediséget, dalszerzői rafinériát belecsempésznie a dalokba, melyek révén kikecmeregtek a minden kezdő zenekarra leselkedő csapdából. 

A bemutatkozást két EP előzte meg, főleg a másodikkal, a 2012-ben kiadott "The Call Of Extinction" minialbummal szereztek nevet underground körökben. Tulajdonképpen a Running Death nagyon is hagyományos thrasht játszik, az alapítóatyák nyomdokán, de két dolog révén egy kicsit más érzésünk támadhat.

Először is nyakatekert riffmunka jellemzi végig az "Overdrive" korongot, mindig csavarnak egyet az alapriffek végén, kiállásokkal, néha ikergitáros dallammenetekkel, tört ütemekkel. Másodsorban pedig elég egyéni melódiákat sikerült írniuk, melyek túlnyúlnak a thrash stílusketrecén. Sokszor éreztem a kilencvenes évek Annihilator és Megadeth zenekarainak hatását a dalokban, melyek korántsem rövid agresszióbombák, hanem öt-hatperces, szinte epikusnak, progresszívnak mondható tételek, így az egész lemez majd' egyórás. 

Nagy megfejtésekre nem kell gondolnunk azért: ez egy tipikusnak mondható zsánerlemez, a stílus minden kellékkövetelményével együtt. A szólómunka kifejezetten ötletesre és szinte rockosra sikeredett nem egy dalban, tovább színesítve a mixet. A hangzással sincs gond, kicsit steril, csikorgósan fémes ugyan, valamint az énekes is hátra van keverve, de nem zavaró mértékben.

Két dolog miatt azonban a Running Death nem tudott igazán átütő produkciót nyújtani és mindkettő megoldása az ő döntésük lesz a közeljövőben. Egyrészt az ötletes riffek és a minél csavarosabb dalszerzői fifikák gyártása során sajnos átestek a ló túlsó oldalára. Túlságosan sokáig bontogatnak itt alapriffeket, így a nóták jó részében pontosan a thrash sodró lendülete, zúzása vész el, mert állandóan megakasztják azt ezek a túlzásba vitt ötletcunamik.

A másik dolog azonban döntőbb jellegű: Simon Bihlmayer hangja egész egyszerűen nem elég dinamikus, semmi egyedi vonzerővel, karizmával nem bír, ez különösen azoknál a pontoknál szembe (illetve fülbe) ötlő, amikor dallamos, szinte power metalos énektémákkal próbálkozik. Mivel (vélhetően) ő a csapat főnöke és kreatív agya, neki kell elsőre felismernie, hogy egy igazi, bivalyerős hanggal és mindent elsöprő hozzáállással rendelkező, lendületes frontember teljesen új életet tudna lehelni az "Overdrive" album nótáiba. 

Még egy megjegyzésem lenne: Havancsák Gyula borítóit, illusztrációit mindig nagyon szerettem, illetve szeretem ma is, de a bajor csapat bemutatkozó albumára került kép egész egyszerűen borzasztó, sokkolóan ízléstelen színhasználatával és megoldásaival számomra egészen megdöbbentő. Reméljük, ez egyszeri megbicsaklás volt csak.

Összességében ez egy nagyon korrekt thrash album, húzása is van, profi hangszeres teljesítménnyel, jó szólókkal, csak az említett énekfronton tapasztalhatóak alapvető hiányosságok, illetve egy kicsit lekerekíteni javasolnám a riffhalmozást, hogy húzósabbak legyenek a dalok. Ezek a gyenge pontok szerintem egyértelműek és a továbblépését irányát is jelzik egyúttal.

7/10