Az extrém metal terén nagyon nehéz ma már bármi újat mutatni: az egyre mélyebbre hangolt és egyre több húrral rendelkező gitárok, a dobprogramokkal előállított robotritmusok és blastbeatek, valamint a széteffektezett hörgések korában unottan legyintünk mindenféle death/black/sludge/hardcore darálásra. Pedig a metal színtéren a széleken volt mindig a legnagyobb a mozgás és ezzel párhuzamosan az innováció is: a lelkesedéssel most sincs gond, naponta bukkannak fel a semmiből és a világ legeldugottabb tájairól mindenféle zajbrigádok, de újdonsággal csak elenyészően kevés tud szolgálni. Hanem a minap a promómappa aljáról véletlenül elém került a Nuclear War Now! és az I, Voidhanger kiadók együttműködésében május 15-én megjelent új, harmadik Howls Of Ebb album "Cursus Impasse: The Pendlomic Vows" címmel és azóta is az állam keresem, mely nagyot koppant a padlón.

Sosem számoltam össze, hogy hány zenekar hány albumát hallgattam már meg, talán lehetetlen feladat is lenne ezt összegereblyézni az elmúlt harminchárom évből, de életemben nem hallottam még olyan zenét, mint az amerikaiaké. Teljesen mást játszanak, mint az összes többi brigád a spektrumnak e tartományában és igazából elsőre csak a fejem fogtam, nem tudtam eldönteni, hogy mi az Isten csudája ez, de aztán pár perc után azon vettem észre magam, hogy szép lassan, alattomosan behúzott a maga világába a Howls Of Ebb. Nem állítom, hogy kellemes az élmény, sőt: leginkább egy igen súlyos neurózisban szenvedő mániás depressziós életéből egy átlagosnál is rosszabb, másnapossággal terhelt napra emlékeztetett a dolog, de egyszerűen nem lehet nem értékelni azt a teljes újszerűséget, azt a üdítően középsőujj-felmutatós hozzáállást, ami az anyag minden másodpercéből árad.

A zene a black és death metal, valamint a hardcore punk valamiféle pokolban született elegyére hasonlít leginkább: de olyan extrém metal ez, mely Arnold Schönberg osztrák zeneszerző képzeletbeli instrukciói alapján és szellemiségében készült. Rettenetesen kaotikusnak tűnik elsőre a "Cursus Impasse" korong, de ha hajlandóak vagyunk odafigyelni (itt gyanítom, sokan elfognak vérezni), akkor nagyon gyorsan megtaláljuk a vezérfonalat és azt a hangulatot, amely torkon ragad és egész egyszerűen nem ereszt.

Szó sincs itt eszement, szélvészgyors darálásról és garárzsmélyi csörömpölésről. Kristálytisztán szól az anyag, habár mentes mindenféle utólagos stúdiós varázslástól: minden hangszer tökéletesen hallatszik, a dob hangzása pedig kifejezetten kellemes (kinek a pap, kinek a papné, ugye). A dalok, melyek hét perc körüli játékidejűek, tele vannak téma- és tempóváltásokkal és olyan atmoszféra jellemzi őket, mely után a legelvontabb, sci-fi tematikájú technikás death metal bandák csak ábrándosan vágyakoznak. 

De ami a legelképesztőbb a Howls Of Ebb albumán, az az atonális, teljesen disszonáns akkordok és dallammenetek, valamint a hagyományostól teljesen eltérő dalszerkezetek használata. Olyan, szándékoltan torz és elsőre rettenetesen hamisnak tűnő gitártémák bukkannak elő az egyébként rendszeresen előforduló csontdarálós régisulis death metal vagy crust/hardcore alapriffek felett, hogy az ember legszívesebben lefejelné az asztalt. De aztán a helyére kerül minden, lassan hozzászokunk ehhez: a szokatlanságot legyőzi a kíváncsiság és a morbid élvezet.  

Az album második felében a csapat fejest ugrik az okkult pszichedeliába és olyan túlvilági, teljesen rideg és reménytelen atmoszférát hoz létre a dalokban, ami páratlan a jelenlegi metal színtéren. Eddig még nem is említettem az eszement, idegbeteg, kaotikus gitárszólókat: talán a nyolcvanas évek közepi Slayer Hanneman-King kettőse hozott ilyen beteg témákat és megoldásokat.

A szövegek is elképesztőek (elég ehhez megnézni a dalcímeket): a Lovecraft-tematika egyértelműen tetten érhető. Túlvilági, kozmikus istenszörnyek emelkednek ki a kavargó ősgnózisból, felfoghatatlan csillagködökből érkező lények sejlenek fel az idéző rituálék kántálásából: ha végre sikerül egy rendes költségvetésű, komoly Lovecraft-filmet létrehozni, akkor nem kell filmzenét keresni hozzá, a Howls Of Ebb már leszállította azt. Nem érdemes ezt tovább boncolgatni: az extrém underground metal egyik legzseniálisabb alkotását élvezhetjük a "Cursus Impasse: The Pendlomic Vows" hallgatása során. 

9/10