A Paradox a nyolcvanas évek teuton thrash színterének egyik méltatlanul elfeledett kismestere: a Charly Steinhauer gitáros/énekes/dalszerző vezette banda első két albuma (az 1987-es "Product Of Imagination" és az 1989-es "Heresy") kiváló képviselői voltak az akkor virágkorát élő stílusnak, de ahogy az lenni szokott, a nemzetközi áttörés elmaradása hamar felőrölte a csapatot és kisvártatva fel is oszlottak. Egy 2000-ben kiadott újjáalakuló korongot követően a szekér 2005-ben indult be újra ténylegesen és azóta háromévente érkezik az aktuális lemez, kiszámíthatóan állandó minőségben.
Az idén a harmincéves jubileumát ünneplő csapat hetedik stúdióalbuma az AFM Records gondozásában június 3-án jelent meg "Pangea" címmel és nem igazán lehet beszámolni nagy változásokról. A Paradox továbbra is azt az enyhén powerrel fűszerezett, progresszívnak nevezhető thrash metalt nyomja, mint eddig és ezen az sem változtatott, hogy a bandafőnök mellé két görög zenész, Gus Drax szólógitáros és Kostas Milonas dobos érkezett. Mivel a brigád mindig is Charly Steinhauer szólóprojektje volt, főleg az újjáalakulást követően, stílusbéli váltást ez nem eredményezett, de azért érezhető, hogy a fiatalabb generációhoz tartozó tagok hoztak némi vérfrissítést és dinamizmust a jól működő gépezetbe.
A Paradox jellemzői a dallamos, szinte poweres énektémák, főleg a refrének terén, illetve a hosszabb lélegzetű, körüljárós, szólókkal teli nóták. Ez a pontosan egyórás, tíztételes új lemezen is tetten érhető: régen hallottam ennyire ötletes és hallhatóan kidolgozott, átgondolt gitármunkát egy korongra pakolva. A riffek a középtempótól az ultragyors reszelésig szépen bejárják a zenei spektrumot: igaz, néhány dal már igen nehezen illeszthető csak be a thrash dobozba. A Raptor című nóta annyira dallamos, hogy akár egy féléves túlélőtúrán átesett Helloween is eljátszhatná, míg a Vale Of Tears egy power balladaként induló, majd fokozatosan besúlyosodó epikus dalmonstrummá érik.
Bár nem teljesen él a párhuzam, de a Paradox és Charly Steinhauer pályája eléggé hasonlít az Annihilator és Jeff Waters munkásságára. Mindketten igen öntörvényű emberek, akik körül seregnyi zenész fordult már meg az évtizedek alatt: mindkettőt igen nagy tisztelet övezi a thrash színtéren és egyikük sem képes gyenge albumot megírni vagy kiadni a keze közül. Mindkét banda azonnal felismerhető dallamvilággal rendelkezik, hátrányuk viszont, hogy igazi meglepetést nem is várhatunk tőlük. Mindketten rákényszerültek, hogy a gitározás mellett magukra vállalják az énekesi szerepkört is és számomra itt sejlik fel a "Pangea" korong egyetlen gyenge pontja.
Steinhauer hangja jó, nagyon is passzol ehhez a fajta elsöprő erejű, de mégis melodikus zenei világhoz, azonban a magasabb hangfekvésekben sajnos kifejezetten kellemetlenné tud válni a sikoltozása vagy minek is nevezzem ezt. Több nóta esetében ez kifejezetten elrontotta számomra az adott dal teljes körű élvezetét. Nem kardinális problémáról van szó persze, hanem inkább egy olyan dologról, melynek hallatán óhatatlanul eszünkbe juthat, hogy mit is tudott volna ebből kihozni egy erősebb torok. A bandafőnök produkciója a dallamos, éneklős részeknél telitalálat, de az agresszívebb durvulatoknál én egy kissé erőltetettnek éreztem.
Ez az egyetlen észrevételem a lemezzel kapcsolatban, mert egyébként ez egy igazi adrenalinlöket: tökéletesen kivitelezett, centire kihegyezett nóták, bitang módra végigtolt szólók, dinamizmus, intelligens szövegek, ráadásul az egyik kedvenc stílusom, a thrash metal berkein belül, mi kellhet még? Az anyag jól is szól (amennyire a digitális promó alapján ez felelősséggel megítélhető), talán csak a dobok hangzanak túlságosan steril módra, de ez sem zavaró egyáltalán. A "Pangea" pontosan az a lemez, amit hónapokig, ha nem évekig lehet hallgatni és még akkor sem tárja fel összes rejtett megoldását és szépségét. Minél többször pörgetem le, annál jobban tetszik. Szurkolok a csapatnak, hogy végre kapják már meg azt a szakmai elismerést és közönségsikert, melyet nagyon is megérdemelnek.
8,5/10
