Rozsdagyár

DENNER/SHERMANN - Masters Of Evil (2016)

2016. június 23. - Kovenant

denner-shermann_cover.jpg

Minden idők egyik (ha nem a) legnagyobb metal bandája (volt) a dán Mercyful Fate: a Michael Denner/Hank Shermann gitárduó elképesztő riff- és szólógyártó munkássága, King Diamond rendkívül megosztó, de a rajongói számára rabul ejtő énekhangja, a sötét, okkult, gyakran horrorjellegű szövegvilág révén olyan csomagot kaptunk tőlük a nyolcvanas évek első felében, majd az újjáalakulást követően a kilencvenes években, melynek azóta sem született párja a színtéren. King Diamond saját néven futtatott bandája is zseniális korongokat tett le az asztalra, melyek hasonló szellemiségben, de egy kicsit dallamosabb jelleggel készültek. Mivel mindkét banda a lemezkiadás szempontjából parkolópályán van, a dán ősbárdisták - mivel a "Melissa" című MF album harmincéves évfordulóján poénból végigjátszott gitárvideó igen nagy sikert aratott - összerántottak egy bandát, melyben a tagság háromötöde régi Mercyful Fate zenészekből áll. 

Nézzük először a banda legénységét. Az MF 1992-es újjáalakulását követően Snowy Shaw két évig püfölte ott a bőröket, de megfordult a testvércsapat, a King Diamond soraiban is, tehát régi szaktárs ő, kár is lenne tagadni. Marc Grabowski basszusgitáros a Corruption, illetve később a Demonica nevű thrash metal hordákban játszott. De ami talán a legfontosabb: énekesnek Sean Peck személyében egy underground körökben ismert arcot sikerült beszervezniük a Cage, illetve az azzal párhuzamosan futó Death Dealer soraiból. Harcokban edzett, kipróbált társaság gyűlt tehát össze: először 2015-ben egy EP-vel jelentkeztek "Satan's Tomb" címmel, majd a Metal Blade gondozásában június 24-én érkezik a "Masters Of Evil" című bemutatkozó albumuk is.  

Természetesen tökéletes Mercyful Fate riffek és témák gördülnek elő a két gitárzseni hangszeréből. Mit is várhatnának mást a rajongók? Itt minden a legendás banda megidézéséről szól, ne tagadjuk. Kezdve a borítóval: Thomas Holm volt a felelős az 1984-es "Don't Break The Oath" albumillusztrációjáért, meg a bemutatkozó EP címlapfestményéért is. A dalszövegek és -címek szintén árulkodóak: Sátán, gonoszság, pokol, vérfarkasok, stb., felesleges is részletezni. Kifejezett szándéka ez a csapatnak (és gondolom, a kiadónak még inkább), hogy tulajdonképpen egy Mercyful Fate jogörökösként vagy inkarnációként lépjen fel a zenekar. 

A dalokkal semmi gond: érdekes megfigyelni, hogy egyenlő mértékben jön elő az őskorszak, illetve a már modernebb felfogású kilencvenes évek öröksége is. Találunk itt tempósabb, szinte thrashes tételeket (Ecape From Hell vagy a The Wolf Feeds At Night, melyben megelevenedik Ozzy Osbourne zenéje is néhány taktus erejéig), valamint komplex, progresszív mesterműveket is (Son Of Satan vagy a záró The Baroness), lassabb, körüljárósabb formában.

Sok bandával kapcsolatban szokás ezt felhozni, de igazából a mondás csak egy heavy metal zenekarra igaz: egyetlen nótában annyi riffjük és témájuk található, melyből egy másik csapat egy komplett életművet tudna kihozni. Ez a brigád pedig a Mercyful Fate. Mintha a két dán zenész rátalált volna valamiféle mesebeli riffgyártó kismalomra, mely csak őrli-őrli a témákat és riffeket, akárhányszor gazdáik csak úgy akarják. És itt nem ezerszer visszaöklendezett, újrahasznosított dolgokról van szó: az ismert stíluson belül gyakorlatilag ömlik belőlük a véget nem érő zenefolyam, mégpedig kitűnő minőségben. 

Most pedig jöjjön a feketeleves: mivel a projekt (hogy lesz-e ebből igazi csapat, az nagymértékben függ a sikertől, a fogadtatástól, illetve egy bizonyos, kifestett arcú másik dán úriembertől, aki most ünnepelte hatvanadik születésnapját) ennyire kihegyezetten utal vissza az anyabandára, alapvető kérdés Sean Peck énekes teljesítménye. És ennél a pontnál már bizony beleütközünk a korlátokba: Peck közel sincs olyan karizmatikus, atmoszféra-teremtő, ösztönös zseni, mint nagynevű elődje. Az énektémák King Diamond hangfekvésében íródtak (falzett-hangon énekelt refrének, a kelleténél gyakoribb sikoltások), de sajnos Peck nem rendelkezik olyan magasakkal, bármennyire próbálja utánozni Diamondot.

Minduntalan az volt az érzésem, hogy Peck kötéltáncot jár: egy másodperc és leesik a nagy erőlködésben vagy elpattan valami a torkában. Néha kifejezetten izgultam és a karfát szorítottam, vajon sikerül-e kiénekelnie és erőt adnia azokba a kegyetlen magasakba. A másik probléma persze annak a jóféle teatralitásnak, színészi játéknak a hiánya, ami elődjét annyira egyedivé teszi.

Minden tiszteletem Sean Pecké, de ezt a zenekart másik néven, másféle megközelítéssel kellett volna összehozni, de persze akkor nem játszhattak volna a régi rajongók nosztalgiájára és az új zenékre szóló kiéhezettségére. Így viszont ez nem az igazi, bármennyire is kiváló a zene és bármennyire is próbál helyt állni Peck. Természetesen ettől ez a korong nagyságrendekkel jobb zenét tartalmaz, mint a jelenlegi klasszikus heavy metal termés 90%-a, csak a sorvezetőnek választott őslegenda árnyékát nem sikerült átugorni. 

8,5/10

dennershermann_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7710417548

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Asidotus 2016.06.23. 22:34:31

De hát nem más néven játszanak? Nem Mercyful Fate a név
Sean PEck más énekes, mint King, például én meg tudom hallgatni, ellentétben KD-dal :)
süti beállítások módosítása