Így nyáron kissé darabosabbá válik a recenzióírás: egyrészt sokkal kellemesebb dolgok csábítják el az embert, másrészt pedig valahogy a meleg meg a napsütés miatt észrevétlenül elvész a fogékonyságom a szigorúbb, komorabb vagy éppen nehezebben befogadható zenék iránt. A Relapse Records gondozásában június 3-án megjelent új Cough album, a "Still They Pray" pedig rettenetesen barátságtalan, tüskés, mizantróp muzsika: azon a határmezsgyén egyensúlyoz, melynek a túloldalán a számomra értékelhetetlen vagy éppen érdektelen zenei produkciók találhatók. Nem állítom, hogy életem legnehezebb egy óráján vagyok túl, mert a maguk stílusán belül az amerikaiak igenis színvonalas módon alkotnak, de az biztos, hogy kétségeim vannak most afelől, hogy kezembe veszem-e még egyszer ezt a lemezt.
A 2005-ben Richmond városában alakult csapat a doom metal legmorcosabb, sludge metallal kevert, iszonyatosan lassan őrlő ágát képviseli. Ólomnehéz riffek, fülhasogató ének, csigamódra előgördülő, monoton, porszívószerűen pulzáló és berregő gitárok, tízperces, instrumentális elszállásokkal teli dalmonstrumok: szerintem mindenki képben van, találkozhattunk ilyen bandákkal százszámra, mert elég népszerű ez a stílus, ha nem is a hallgatók, de a zenészek körében mindenképp.
Már a harmadik lemeze ez a bandának, tehát az elmúlt bő tíz évben volt már idejük kidolgozni saját felfogásukat, hozzáállásukat és ez hallatszik is: rendkívül egységes hangulatú dalokról van szó és érdekes módon pont az a dal tetszik legjobban, mely a legmeglepőbb a korongon és amelyik jó értelemben lóg ki a többi közül.
Elsőre nagyon nem jött be a "Still They Pray", másodikra sem. Aztán egy-két nap elteltével megint nekifutottam és lassan (nagyon lassan) kezdtek önálló arcot, formát ölteni ezek a vasbeton dalszörnyek. Az iszaposan kavargó-gomolygó riffek, gerjedések és torzítások közül kezdtek előtünedezni a dallamok: érdekes, hogy ezek általában mindig a szólógitár révén érkeztek meg, mert David Cisco gitáros vagy Parker Chandler basszusgitáros énekhangja finoman szólva is hatalmas kihívásokkal küszködik.
Az első négy nóta (harminchét percben!) igencsak embert próbáló hallgatnivaló: már kezdtem merev, agyhalott zombi módjára azt gondolni, hogy ennél az is izgalmasabb, ha azt nézi az ember, hogyan szárad a falon a festék. És akkor hirtelen, mindenféle átmenet nélkül megérkezett a Let It Bleed című tétel a maga dallamorkánjával (mert bizony ezt éreztem ekkor, hiszen a napokig a sivatagban kóborló, szomjhalál küszöbén álló számkivetettnek egy korty víz is maga a mennyei élvezet). És ezt még az énekes leheletfinoman hamiskás kalandozásai sem tudták elrontani, mert a szám nagyon szép és érzelemmel teli, habár a végére (azaz a második öt percre) itt is megérkezik a brutális doom metal. A dal maga olyan, mint egy kicsit felturbózott Neil Young & Crazy Horse nóta.
Az album másik erős tétele a The Wounding Hours, amelyben az orgona különösen kísérteties hangulatot kölcsönöz az amúgy sem igazán emberbarát nótának. Itt is a szólógitár hozza be sokadik alkalommal azokat a dallamokat, melyektől talán egyedül válik befogadhatóvá a Cough zenéje.
A végére pedig megkapjuk a címadó Still They Pray számot, mely azonban sajnos maga a botrány: az ismét Neil Youngot idéző, akusztikus darabban mind a le(félre)hangolt gitár, mind pedig a nazális hangú, borzalmasan hamis énekes egész egyszerűen rettenetes. Ez talán elmegy egy gimnáziumi zenekar garázspróbáján (esetleg egy különösen elkötelezett rajongótábor előtt megejtett tornatermi fellépésen is), de ezt lemezre venni és kiadni enyhén szólva is értelmetlen és talán tiszteletlenség is a hallgatókkal szemben.
Érdekes, hogy mennyire rutin eszközzé, szinte kötelező elemmé vált a doom zenekarok körében a legalább tízperces dalhossz, a végtelen, monoton módra ismétlődő riffek erőltetése. Különösen fájdalmas hatású ez akkor, amikor a kevéske zenei tartalom egész egyszerűen ezt nem teszi lehetővé: pontosan ebbe a hibába esik a Cough is. Legalább húsz percet lehetett volna megspórolni a nótákból és azonnal egy feszesebb, kompaktabb és sokkal nagyobbat ütő albumot kaphattunk volna. Egy igazi, valós énekhanggal rendelkező frontember bevonása pedig rengeteget segíthetni az e téren sorra elbukó, vesztes csatákat vezető bandának.
7/10
