Az amerikai progresszív metal egyik alapító csapata, a Fates Warning afféle Szent Grálja a metalrajongóknak, különösen akkor, ha kívülállóknak kell bemutatni a rockzene értékeit. Ilyenkor általában előkerül egy FW-album, főleg a Ray Alder fémjelezte korszakból és a korong mint a gondolkodó ember metalzenéje kerül széles mosollyal elővezetésre. Az InsideOut Music által július 1-én megjelentetett tizenkettedik soralbum, a "Theories Of Flight" sem lesz kivétel: az új anyag hézagmentesen illeszkedik az eddigi diszkográfiába, mert kizárólag csak a rock/metalszerető közönség körében fog elismerést aratni (de abban fenntartás nélkülit), viszont a fősodorbeli hallgatóságnak ez a zene ma már egyszerűen befogadhatatlan.
Ha végigtekintünk azokon a zenekarokon, melyek a nyolcvanas években létrehozták a progresszív metal amerikai, intellektuális megközelítésű ágát, igencsak szomorú kép tárul elénk. A Queensryche dicstelen végét, kettészakadását, majd az új énekessel a hagyományos, korai heavy metal korszak felé történő visszafordulását mindenki ismeri (pedig anno ezek a zenekarok pontosan azzal tudtak progresszívvá válni, hogy szembefordultak az akkorra már rögzült metal-klisékkel). A Crimson Glory tetszhalott állapotban leledzik hosszú évek óta, tulajdonképpen már csak a feloszlás hivatalos bejelentése várat magára. A Dream Theater pedig az év elején egy olyan, elképesztően megosztó albumot adott ki (lemezkritika ITT), mellyel hátat fordított mindannak, amit a kilencvenes évek első felében képviselt.
A Fates Warning is sokáig jegelte magát, a 2004-es "FWX" albumot követően csak 2013-ban tértek vissza a "Darkness In A Different Light" korongjukkal. A mostani anyag pedig az előző nyílegyenese folytatása, csak súlyosabb, kihegyezettebb és koncentráltabb formában. Ha tetszik, akkor a banda a Ray Alder-korszak leginkább metalos megközelítésű produkcióját tette le az asztalra és ezt én csak üdvözölni tudom.
Frank Aresti szólógitáros, aki ki-be jár a csapatból immár jó harminc éve, nem igazán tudott részt venni a dalszerzői és stúdiós munkálatokban, így csak két nótában (From The Rooftops és a White Flag tételekben) szólózott egy jóízűt. Bár a Fates Warning mindig is Jim Matheos bandája volt, és ő a fő dalszerző, a csapat hangzásában alapvető fontosságú volt az első korszakban John Arch, majd később Ray Alder énekes (bevallom, én sokkal inkább kedvelem az utóbbi úriember által fémjelezte érát) és ez most domborodik ki leginkább. Alder teljesítménye túlzás nélkül lenyűgöző: annyi érzelmet képes közvetíteni mindenféle pátosz és giccs nélkül, ami bizony kevés pályatársának sikerül.
A banda zenéjét mindig is belengte valamiféle melankólia: mintha az elhagyatott tengerparton egy magányos padon üldögélő, életének felén már túllevő férfi gondolna vissza mindazon dolgokra, melyek múltjának értelmet és szépséget adtak. Elmúlt dolgok jönnek elő lassan, melyeket már-már mindenki elfeledni vélt, de hirtelen egy-egy hang, illat vagy élmény hatására felvillanásszerűen visszatérnek. Valamiféle furcsa távolságtartás, elkülönülés jellemzi a dalaikat: mintha felülről, messziről tekintenének vissza ezekre az emlékekre.
Szellemekként kísértenek tehát a múlt, a gyermek- vagy fiatalkor élményei, eseményei, érzései, alakjai: a Like Stars Our Eyes Have Seen és a The Ghosts Of Home dalok már címükben is erre utalnak. Nem vidám album tehát a "Theories Of Flight", de mégis, van valami kifejezetten pozitív és felemelő a nótákban. Valami megfoghatatlan minőség, érzelmi és értelmi többlet húzódik meg a Fates Warning zenéjében, melyet elemezni nem nagyon lehet, mégis, akit megfognak a dalaik, hosszú időre elköteleződik a zenekar mellett, mert így és ezt a zenét ma már szinte senki sem játssza.
A lemez utolsó húszperces lezárása, mely magában foglalja a húzós, metalos megközelítésű White Flag és Like Stars Our Eyes Have Seen, valamint a lenyűgöző, bő tízperces The Ghosts Of Home tételeket, talán - kis túlzással - a második korszakbeli Fates Warning csúcsteljesítménye. A szó szoros értelmében progresszív metal: egészen más szintet képvisel, mint az ebben a stílusban alkotni szándékozó zenekarok nagy többsége.
Abban az elképesztő zenei túltermelésben, mely a jelenkori metal színteret jellemzi, könnyű elveszteni a reményt, hogy a műfaj még képes kitermelni magából egyéni, művészi értékkel bíró albumokat. Százával érkeznek a lenyűgöző zenei és hangszeres tudással vagy éppen számítógépes-stúdiós varázslással készített csodalemezek, melyeken soha nem hallott hangzások és százhuszonhárom húros basszusgitárok próbálják felkelteni a figyelmünket, csak éppen a lélek hiányzik ezekből az anyagokból.
Kínosan emlékeztetnek ezek a korongok a hollywoodi szuperprodukciókra, melyekben másodpercenként robban fel a Fehér Ház, valamint omlik az óceánba a Himalája, no meg több kilométer hosszú idegen űrhajók szállnak le a BKV-székház tetejére. De ha egyet láttál, mindet láttad: már akkor ásítozni kezdesz, amikor főhősünk először ugrik le ejtőernyő nélkül a Nemzetközi Űrállomásról. A Fates Warning talán ebben az értelemben idejétmúlt felfogásban és esztétika szerint dolgozik: dallamokat és komplett, jól felépített dalokat ír, melyek gondolatokat és valódi, giccsmentes érzelmeket közvetítenek. Zseniális módon.
10/10
