A Nomad zenekar 2004-ben alakult és 2007-ben meg is jelent első lemezük, a "Végálom". Néhány tagcsere és egy hosszabb szünet után végül a zenekar 2012-ben kezdett igazán beindulni. 2014-ben megjelent a "Hotel Polimer" című albumuk, amely hangzásában, dalszövegeiben és alapvető atmoszférájában hozott elképesztő újítást a magyar könnyűzenei színtérre. A szövegek dallamossága, ritmikája, tartalma, a zene folkos, metalos kiegyensúlyozott elegye tette személyes kedvencemmé a Nomad zenekart.
A csapat felállása: doboknál Újvári Péter, basszusgitárnál Nagy Levente, gitározik Jánosi "Cicó" Szabolcs és énekel Juhász Marcell. 2016 október 20-án a Hear Hungary jóvoltából jelent meg a 3. Nomad lemez "Márványmenyasszony" címmel.
Az anyag megjelenése előtt a zenekar koncerteken és az Interneten is megosztott rajongóival két dalt. Az első az Igazából - a második a Sajnálom című tétel. Ironikus ez a két cím a lemezzel kapcsolatos gondolataimat illetően. Még a megjelenési sorrendjük is tükrözi, milyen érzelmi állapotok kerülgetnek, mikor hallgatom a korongot. Mielőtt kifejteném iménti gondolatomat, indítsunk tiszta lappal. Ugorjunk oda, hogy a lemez a kezembe kerül, és kibontom.
Mikor kinyitottam a CD-tokot, nem hittem a szememnek. Olyan szemet gyönyörködtetően zseniálisak az illusztrációk és az egésznek a külalakja, hogy saját galériát érdemelne csak a dalszöveges füzetecske, a szimbólumok, a grafikák, a háttér. Önmagában elgondolkodtatott, hogy milyen mélységűek lehetnek a szövegek, ha a grafikust (Bödecs András) ilyen módon megérintette. Legalább is ez volt az első gondolatom. Az első dal első hangja (Az utolsó katona) azonnal lenyűgözött. A hatás ezúttal nem vizuális, hanem akusztikus volt. A dalok keverése az egész lemezen nem, hogy kifogástalan, de kifejezetten gyönyörű. Az előző albumnál is nagyon szép munkát végeztek, de ezúttal olyan hangkeverést hallhatunk, ami bőven hozza még az e téren Oscar-díjat kapott Whiplash című film munkáinak színvonalát is.
A dal lassú kezdése megadja az alapvető Nomad hangulatot: szép dallamos gitár, kellemes, mély tartalmú ének. Ám egy pillanatban az egész felborul. Azért beszélek most erről a számról, mert abszolút jellemzi a lemezt. Majdnem mindegyik dal: szép, kreatív kezdés, fülbemászó új dallamokkal és kifejezetten újat hozó ritmusképekkel. Aztán jön egy "bumm", egy refrén, vagy bármi, ami indokot ad arra, hogy megszólaltassuk a torzított gitárt és máris egy középszerű, szinte semmilyen egyediséggel nem rendelkező számot hallunk. A refrének tele vannak szó- és mondatismétlésekkel, könnyen kikövetkeztethető énekszólamokkal, mintha az egészet egy "Hogyan írjunk slágert 5 perc alatt" című közhelyszótár alapján csinálták volna.
És itt jön elő az, amit az elején mondtam. Hogy milyen formában? Nos, úgy, hogy az Igazából egy fantasztikus dal! A kedvencem a korongról. Elképesztő lelkesedéssel vártam a nóta hallatán az új lemezt. Aztán megjelent a Sajnálom, amit felkapott a rádió, és talán az utóbbi fél évben ez a szám hozta az eddigi legnagyobb sikert a zenekar történetében. A baj az, hogy a Sajnálom szintén egy olyan dal, ami.. hát, hogy is fogalmazzak: slágernek készült, nem pedig jó zenének. És itt üti fel a fejét, hogy miért is lett olyan a Márványmenyasszony, amilyen lett.
Nem azt mondom, hogy borzasztó és hallgathatatlan, hanem, hogy egyszerűen semmilyen. Úgy érzem nem zenészek dolgoztak többet ezen a lemezen, hanem marketingesek. Talán ez a legszomorúbb az egészben. Hol van az a Nomad, aki az új vizeket, az új legelőket keresi a zenében? Akik bátran kísérleteznek? Hozzá kell tennem, hogy a szövegek továbbra is hozzák a szintet és a mély gondolatokat. Továbbra is előszeretettel szólnak be a kapitalista világnak, idéznek fel szebbnél szebb emlékeket, fájdalmakat, érzelmeket. De ezeket a varázslatosabbnál varázslatosabb gondolatokat olyan semlegesen tálalják, hogy szinte hitelét veszti a tartalom. Ha egy mondatot kéne mondanom a lemezzel kapcsolatban, akkor az ez lenne: jó, tényleg érdemes meghallgatni, de "Igazából Sajnálom", hogy úgy érzem, nem Nomadot hallgatok.
5/10
