A sötét színpadon egy elhízott, legalább százkilós, torzonborz hajú, szakállas öregember ül egy valahonnan odahozott bárszéken. A tömeg egy pisszenés nélkül hallgatja, amint a rekedt, pincemély basszus sorra eldörmögi a régi klasszikusokat. A dallam néha félrecsúszik, vagy köhögés szakítja meg, de a bluesalapú rockzene betölti a koncerttermet, a zene hatására tovaröppen az az ötven év, és újra a huszonéves rockisten áll a rajongók előtt. Az előadás végén, kifelé menet hallom, amint az egyik férfi odasúgja kamaszkorú fiának: „Látod, ő valaki. Jim Morrison, jegyezd meg ezt a nevet.”
A YouTube-on a legújabb New York-i hip-hop banda klipje megy, feldolgozás ez is természetesen. A refrénben mindig megjelenik Jimi Hendrix, sötét öltönyben és fekete kalapban, napszemüvege takarásában énekli el a Hey Joe-t. A rocksajtó berkeiben azt mesélik, hogy nehezen adta meg az engedélyt nagy sikerének újragondolására, de mivel az utolsó húsz évben már egyetlen lemezével sem sikerült megkapaszkodnia, végül a pénz miatt beadta a derekát.
Janis Joplin, mióta elvált hatodik férjétől, nemigen jelenik meg a nyilvánosság előtt. Az elvonóintézetben eltöltött csaknem fél év megviselte, a méregdrága plasztikai műtétek sem segítettek rajta. Az utolsó, botrányba fulladt Las Vegas-i fellépése óta nem mutatkozik a nyilvánosság előtt, minden idejét a kóbor, otthontalan állatok megmentésére és érdekvédelmére fordítja. A megöregedni nem tudó dívák sorsa ez, mondják fejcsóválva a turisták, akik elhajtanak magas kerítéssel védett villája előtt.
Mielőtt a tisztelt olvasó kételkedni kezdene a cikk szerzőjének épelméjűségében, térjünk vissza ebből a sosemvolt, de lehetett-volna világból a valóságba. Jim Morrison, Jimi Hendrix, Janis Joplin és a többiek: olyan zenészek ők, akikbe akaratlanul is beleütközik mindenki, aki egy kicsit is komolyabban beleássa magát a rockzene történetébe. Gránitból faragott óriások, akik tekintetükkel uralják az elmúlt ötven évet, és akiket muzsikusok tízezrei próbáltak utánozni szerte a világon, sikertelenül. A hőskorszakban éltek, de még egy dolog közös bennük: valamennyien fiatalon haltak meg, legtöbbjüket az alkohol- vagy drogfüggés vitte el, néhányuk öngyilkos lett.
Rajongóként elmélázhatunk azon, vajon hány nagyszerű lemez, dal születhetett volna még, ha nem távoznak el olyan fájóan korán. A kiadók persze elárasztanak bennünket kiadatlan stúdió- és koncertfelvételeikkel, legnagyobb sikereik válogatásalbumaival, melyek mindig biztos befektetésnek bizonyulnak. De a kérdés ott marad az emberben: vajon mi lett volna a sorsuk? A kezdeti lemezek szintjét soha el nem érő, egyre ötlettelenebb, kiüresedettebb, önmagukat ismétlő albumok? Radikális stílusváltás, a divathoz való alkalmazkodás? Tudták volna tartani a saját maguk által diktált tempót és színvonalat?
Nos, a válasz az utolsó mondatra minden bizonnyal: nem. Ha végigtekintünk a mai is aktív, akár negyven-ötvenévnyi pályafutással a hátuk mögött még mindig turnézó együtteseken, nyugodtan elmondhatjuk, hogy zenei karrierjük utolsó kétharmadában már semmi érdemlegeset nem tettek le az asztalra. Korrekt lemezeket, dalokat alkotnak ma is, koncertjeiket vérbeli profizmussal vezénylik le, de valami hiányzik. Valami, ami szavakkal nehezen kifejezhető, az ember inkább a szívével érzi ezt a hiányt.
Ez a hiányzó dolog pedig a fiatalság. A minden áron való bizonyítani akarás, az éhség a siker, a pénz, az elismertség iránt. Amíg ez a belső tűz lobog, addig szinte kevés is az idő minden kreatív ötlet kidolgozásához. Akár egy év sem telik el két album kiadása között, annyi a minőségi mondanivaló. A lemez-koncertkörút-lemez monoton mókuskereke többször is megfordul anélkül, hogy a zenészek megpihennének, mert nincs is szükségük erre. Minden új: a partik, a rajongók, a hirtelen ömleni kezdő és soha el nem fogyó mennyiségűnek tűnő pénz. Sokak önképét meg is billenti a kritika és a közönség egyöntetű elismerése, de nem baj, ez sem tűnik fel senkinek, legkevésbé a zenésznek önmagának.
Aztán szinte menetrendszerűen jönnek az alkohol- és drogproblémák. És itt felmerül egy érdekes kérdés: valóban törvényszerű az, hogy ezek a rockikonok mindannyian függővé váltak? Melyik volt előbb, a kreatív-magánéleti válság, vagy a kábítószer? A zenei kiüresedés miatt nyúltak az üveg vagy a tű után, vagy pont fordítva, a szerek roncsoló hatása miatt üresedtek ki?
Lehetetlen erre a kérdésre válaszolni, de egyet biztosan elmondhatunk. Ahhoz, hogy egy alkotó rockzenész elmélyedjen művében, függetlenítenie kell magát a mindennapok taposómalmától. Amint a külvilág a maga apró-cseprő ügyeivel (koncertszervezés, jogi kérdések, stúdióbérlés, promóció) betolakodik a mindennapokba, megszakad a mágia. Ahhoz, hogy folyamatosan ebben a kreatív állapotban maradhassanak, szinte mindegyikük valamilyen droghoz, leggyakrabban az alkoholhoz menekült.
A legfontosabb mindannyiukban, hogy olyan dolgokat hoztak létre, melyek azelőtt nem, vagy nem olyan minőségben léteztek. Morrison leginkább költőnek tartotta magát, zenei pályafutása kísérő kampánya volt versei megismertetésének. Hendrix alapjaiban újította meg a gitárzenét, koncertjeit szájtátva bámulták a Beatles, a Stones tagjai, de a teljes szakma is. Joplin egyenjogúsította, és nemzetközi szintre emelte a blueszenét, fehérként volt a műfaj legfeketébb hangú énekesnője. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy teljesítményük egyedi és megismételhetetlen. Olyan fáklyák voltak, akiknek tüzét saját személyiségük és látomásaik egyedisége táplálta, és akik törvényszerűen hamar ellobbantak.
A legtöbbjük olyannyira más volt, mint kortársaik, hogy tevékenységüket állandó botrányok és meg nem értés kísérte. Nem tudtak, de nem is akartak beilleszkedni a társadalmi mókuskerékbe, már gyermekkoruktól kezdve „hivatásos” fenegyerekek voltak. Amikor pedig nemzetközileg is ismert előadókká váltak, a nyilvánosságot már tudatosan a provokációra használták fel. Ismerős kép, amint Kurt Cobain női hálóruhába öltözve koncertezik és ad interjúkat, Hendrix szexuális aktust mímelve játszik a gitárjával, vagy Morrison a koncerteken előadott szó szerint értendő magamutogatásával még a börtönt is megismeri.
Az idő múlásával persze ezek a különcségek eltűnnek, súlytalanná válnak, és marad a puszta örökség, a zene. Érdekes dolog felismerni az igazi alkotói nagyságot. Sokan próbálták utánozni őket, de valahogy sohasem sikerült. Utánozni, másolni csak a másodrendűt lehet. Fiú- és lányzenekarok, menedzserek által összehozott percegyüttesek tömkelege teszi és tette ki mindig is a zenei kínálat döntő többségét, amely általában egy-egy divathullámot lovagol meg. De Jim Morrisont, Hendrixet és a többieket sosem sikerült utánozni. Külsőleg, vagy hangszínben lehet, hogy néhány zenész megközelítette őket, de produkciójukból hiányzik az alkotás, az elemi erő, amitől még ma is megborsódzhat a hátunk, ha feltesszük az "Electric Ladyland" vagy az "L.A. Woman" albumokat.
Manapság mintha eltűntek volna az ilyen formátumú zenészek-előadók. Mielőtt azonban végleg elkedvetlenednénk, jusson eszünkbe, hogy mindig akadtak és akadnak olyanok, akik készek és képesek is gyökerestől felforgatni az állóvizet, akik tehetségük szűrőjén át pirosnak vagy éppen sárgának látják azt, amit mi világéletünkben szürkének gondoltunk, sőt arra is képesek, hogy mi is – ha csak pillanatokra – de meglássuk a színkavalkádot monokróm világunkban.
