Van az USA-ban, Georgia államban egy amerikai viszonylatban nem túl nagy, nagyjából Szeged méretű város, Savannah. A sludge metal rajongóinak ismerősen cseng a név, ugyanis az itteni bandáknak van egy sajátos hangzása. A helyi "swamp metal" szentháromsága a Baroness, a Kylesa, valamint a Black Tusk, melynek legújabb lemezét, a "TCBT"-t veszem most górcső alá.
Az előbb említett csapatok közül én leginkább a Kylesa munkásságával kötöttem mélyebb barátságot, a későbbiekben erre még ki fogok térni. A lényeg, hogy miattuk került képbe nálam a címszereplő, és arról is ők tehetnek, hogy elkezdtem magam némileg beleásni a sludge-ba.
Ha egy spektrumon belül akarnám elhelyezni a Savannah-i bandákat, akkor a Baroness a leginkább befogadhatóbb, a Kylesa már nyersebb ugyan, de még mindig kísérletezős, a Black Tusk pedig a bot másik vége. Nyers, kevés kompromisszumot ismerő zene, ami a sludge mellett bőven használ groove, sőt, már-már thrash-es elemeket is. Nos, ez az idei korongon sincs másképpen, viszont hogy ez mennyire jó, az tényleg csak annak a függvénye, hogy az ember hogyan viszonyul a stílushoz.
Régi vita tárgyát képezi, hogy a Motörheadnek ugyanaz-e az összes lemeze, vagy hogy sose írtak még rosszat. Esetleg hogy a Fear Factory ugyanabból a kisszekund-fetisiszta riff ezeregy újragondolásából veszi Dinonak a napszemcsiket, vagy csak simán hozzák rendre az elvárt színvonalat. Valami ilyesmit érzek én is ebben a pillanatban, ahogy épp jó fotelrocker módjára pörgetem a "TCBT"-t, egy bögre tea mellett.
A hangzás szerintem sokat javult az előző kiadványaik óta. Ilyen körökben elterjedt nézet, hogy "akkor jó a hangzás, ha sz*r", de itt szerencsére nincs így. Kellőképpen koszosan szól, de nem esik át a ló túloldalára, szóval nem emlékeztet kávédarálóra, fűnyíróra, traktorra, és hasonlókra. Szakkifejezéssel élve: elég paraszt.
Fentebb (meg még jó pár helyen) említettem a Kylesát. Nos, nekem személy szerint erősen az ő gyorsabb számaik ugranak be. De ennyi. Kicsit bajban vagyok, hogy miképp emeljem ki, és elemezzem egyenként a dalokat, mert az az igazság, hogy a laikusnak elég egyformák. Ha máshogy is kezdődik egy, teszem a Scalped a háttérben Hammond orgonás, sejtelmes intrójával, a végén gyakorlatilag minden ugyanoda lyukad ki. Feszes tempók, velőtrázó kiáltások, szinte punkosan egyszerű, de húzós gitártémák, viszont ennyiben ki is merül.
Nem arról van szó, korrektek a nóták, lehet, hogy csak én nem vagyok elég elkötelezett híve a stílusnak, de nekem hosszú távon bántóan monoton. Persze nem kéne ezen meglepődnöm, a srácok korábbi anyagai is ilyenek voltak, és a rajongóik ezért szeretik őket, de akármennyire is erős egyik-másik dal, egy egész lemez megterhelő. Ez tipikusan az a banda, melytől egyik haverod linkel a Messengeren egy számot, első reakciód az, hogy „b*zmeg ez k*rvajó”, aztán ahogy elkezded a kutakodást a többi cuccuk után, valahogy már nem vagy annyira lelkes.
Ez a zene koncertre való. Eszméletlenül pörgős, visz magával, de otthon, a hírek olvasása, takarítás, főzés, szex, vagy bármi más közben hallgatva nekem nem működik. Dalokat is emiatt nehéz kiemelni róla, de néhányat azért mégis megemlítenék. Az intro utáni Closed Eye egy remek kezdés, tökéletesen megadja a kezdőlökést a "TCBT"-hez. A második Agali egyértelműen a legjobb a felhozatalból, már látom magam előtt, hogy hatalmas bulisláger lesz belőle a fogós refrénjével.
Tetszett még a már említett Scalped, valamint a Rest With The Dead is remek, egy kicsit másabb az átlagnál. Szintén bejövős volt még a Never Ending Daymare. Igazából nincs is rossz dal a lemezen, pusztán csak arról van szó, hogy nekem ez a választék lemezként monoton. Egy jó koncert programjaként hamarabb tudom elképzelni, ahol kíméletlenül kiadhatja magából az ember a gyárban vagy az irodában keletkezett feszkót. Ez nem otthonra való zene, legalábbis nem nekem.
A látszat ellenére egyáltalán nem tartom rossz lemeznek a "TCTB"-t, csak próbáltam egy laikus zenehallgató szemszögéből tekinteni rá. A stoner/sludge közönségnek bátran ajánlom, ők sanszosan egy új mesterművet fognak találni maguknak, de a stílussal most ismerkedőknek csak óvatosan, legalábbis ajánlatos először átgyűrni pár Kylesa-albumot.
8/10
