Rozsdagyár

Fesztiválbeszámoló - Dark Bombastic Evening

DBE 9 – O Nouă Reverie, Gyulafehérvár, Ryma, 2018. augusztus 15-18.

2018. augusztus 31. - Vendégszerző RGY

40133612_446777835829154_2684039438249492480_n.jpg

A Dark Bombastic Evening egy többé-kevésbé éves romániai fesztiválsorozat, szervezői szóhasználatával „atipikus platform”, amely az underground szellemiség támogatására hivatott. Először 2009-ben rendezték meg, ekkor, valamint 2010-ben még Bukarestben, majd 2011-gyel kezdődően a gyulafehérvári erőd tövében található, Ryma nevű terület szolgált a helyszínéül, ez alól egy ízben, 2017-ben esett kivétel, amikor egy Arad melletti faluba tették.

Ahogyan a kezdeményezés önmeghatározásában is áll, a cél a tehetséges underground bandák támogatása, illetve az underground meghatározó zenei előadói és azok kedvelői számára egy találkozási lehetőség biztosítása. Vagyis bevallottan kis léptékű kezdeményezésről beszélünk, mely soha nem nőtte ki magát tömegrendezvénnyé, résztvevőinek létszáma nem haladta meg a hozzávetőleg 800-1000 főt. Zenei felhozatalát tekintve a DBE leginkább a metal és a neofolk területén mozog, és az előadók vonatkozásában egykettőre meglehetősen combos eseménnyé nőtte ki magát: már 2010-ben olyan mágikus fellépőkkel büszkélkedhetett, mint az olasz Ataraxia vagy a svéd Arcana, de pályafutása során játszottak itt olyan bandák is – csak tetszőleges nevekkel dobálózva –, mint a Vulture Industries, az Alcest, az Agalloch, a Skepticism, a Darkspace, az Oranssi Pazuzu, az :Of the Wand and the Moon:, vagy éppen a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble/The Mount Fuji Doomjazz Corporation. Szóval mindig volt itt mit csemegézni. Jómagam 2015-ben fedeztem fel ezt az eseményt a Skepticism révén, és idén volt a harmadik alkalom, hogy elmentem rá – tavaly hiába volt szívfájdítóan közel az esemény (biciklivel fél nap), a Prophecy Fest és az odáig vezető bicajtúra legatyásított.

A DBE-t megindulásától kezdődően egy kivételével minden évben megtartották, 2014-ben maradt el, idén így a kilencedik rendezésre került sor. A rendezvény agytrösztje, Catalin Doru állítólag belebegtette, hogy jövőre megint nem lesz. Hogy ez csak egy évre szól, vagy végleg megszűnik az esemény, kérdéses, de azért az én megérzésem az, hogy Doru nem fogja ezt a történetet csak úgy ukmukfukk veszni hagyni.

A lényeg a lényeg, augusztus 13-án, hétfőn biciklire pattantam, és Aradon, illetve Déván keresztül szerdára, a DBE nyitónapjára begördültem Gyulafehérvárra. Az idei DBE négynapos volt, és összesen tizenhat fellépő játszott rajta: augusztus 16-18-ig napi öt, a szerdai nyitóbulit pedig egy előadó vezette fel. Ahogyan a meghirdetett esemény üzenőfalán sorra érkeztek a bejelentések, az a benyomásom támadt, hogy ez a fesztivál nem kecsegtet olyan letaglózó előadói gárdával, mint a korábbiak. Persze egy underground fesztivál aligha fog tízezreket megmozgató együttesekkel szerződni, de azért a DBE történelme során – ahogy a fentiek mutatják – láthattunk a rétegzenék szintjén elsőligás bandákat fellépni. Valahogy ez most mintha jórészt elmaradt volna, bár különlegességben szokás szerint most is volt részünk. A DBE deklarált célja persze az underground művészek és szellemiség támogatása, amibe beletartozik a fellépési lehetőség biztosítása feltörekvő, tehetséges zenészek számára, de emellől most hiányoztak az olyan húzónevek, mint korábban az Agalloch vagy az Alcest.

40152167_172193193610387_1128821227633246208_n.jpg

Ahogy mondám, a négynapos fesztivál első napja igazából amolyan nyitóbuli volt, amit lényegében ki is hagyhattam volna, mert a Nightwaves nevű éjjeli darkdiszkóval nem sok mindent tudtam kezdeni, a ceremóniát pontban este tízkor megnyitó Griftet pedig nemes egyszerűséggel ki kellett hagynom. A Grift egy egyszemélyes svéd projekt, ki nem találnátok, hogy black metal. A mostani koncertjének különlegessége az volt, hogy a bandát alkotó Erik Gärdefors akusztikus gitárral játszott. Ennek a koncertnek a helyszíne egy erődfalban kialakított terem volt, ami néhány gyertyával kétségkívül sokat adhatott a hangulathoz, azonban a közönség szerencsétlenebbik fele – köztük a jelen cikk írója – nem fért be a helyszűke miatt. Úgyhogy koncert helyett maradt a sör, bár a közönség reakciója alapján meghitt és magasztos hangulatú műsor lehetett.

Napi öt koncert nem különösebben pörgős, a DBE-n nincs az az ipari tempó, mely más fesztiválokon megfigyelhető, vagyis elég kényelmesen el lehetett lébecolni az este hat órás kezdésekig; ez a lébecolás az esetemben leginkább olvasást és sörözést takart. Az egyes napi blokkok többségében sajátos vegyesfelvágottat alkottak. Catalin Doru többnyire – ez a kitétel nemsokára magyarázatot kap – meglehetősen jó érzékkel alakítja ki a fellépők sorrendjét, ezért a durvább és lágyabb zenék váltakozása egészen harmonikus egésszé bontakozik ki.

Az első nap meglehetősen harmatosan kezdődött, a brit Evi Vine melankolikus, lágy post rockjával, ami bennem vegyes benyomásokat keltett. Ahogyan a neten elnézem, ez a banda nem túl sokat koncertezik, úgyhogy akár különlegességnek is tekinthető, hogy játszott – ezt legalább elcsíptem, nem úgy, mint ’16-ban Sylvaine-t –, de számomra ez a zene az adott pillanatban túlságosan nyugis, mélázós volt, ezért nem bírtam ráhangolódni. A formáció a harmadik stúdióalbumánál tart, zenéjükben megtalálhatók a tipikus post rock jegyek, amelyekhez női ének társul, és mindez nyakon van öntve egy jókora adag búgós borongással. Szóval a megfelelő hangulatban ez a muzsika simogatja a lelket, de részemről ez most nem az a pillanat volt. Azok a számok jöttek be legjobban, amelyek végén „elszabadult” a zene, és a banda kicsit zúzósabbra vette a figurát – hogy ezek a számok az internetről hová a fészkes fenébe tűntek, örök rejtély marad.

Valahogyan tendencia volt az idei DBE-n, hogy a black metal zenekaroknak a világos órák jutottak. Engem nem annyira ez a vonal érdekelt, mi több, eléggé egybemosódtak e stílus képviselői, ezért különösebben nem rázott meg a dolgok ilyetén alakulása, de kétségtelen, hogy az új német black metal egyik vezető alakulata, a Der Weg einer Freiheit lehengerlő intenzitású aprítása kicsit furán vette ki magát a verőfényes napsütésben. Ez szerencsére sem a bandát, sem a közönséget nem feszélyezte különösebben, és nem is volt miért, mert a DWEF igen bivalyul szólalt meg. Azt nem mondhatnám, hogy elszabadultak volna az indulatok, az ilyesmi egyébként sem kimondottan jellemző a DBE közönségére, a napszak pedig nem éppen arra alkalmas, hogy az ember black metalra zúzza szét az agyát, az érdeklődés viszont egyértelmű volt – pláne, hogy visszatérő vendégről beszélünk –, amire a DWEF rá is szolgált. Az már bizonyára az én saram, hogy a black metal számomra különösen monotonná tud válni, így a kezdeti lelkesedés csakhamar megtört. A koncert érdekessége, hogy egy lemezük bónuszdalát – ha helyesen sikerült kinyomoznom, az első album Ruhe című számát – is előadták.

Amikor olvastam, hogy az idei DBE-n a seattle-i King Dude szóló felállásban ad elő, kicsit somolyogtam a bajszom alatt, ez a megoldás ugyanis meglehetősen fapadosnak hatott. Ehhez képest a Sátán legwhiskeyigényesebb dark folkere egymagában, egy szál gitárral (meg néha szintetizátorral), kisujjból olyan műsort rittyentett, hogy a fal adta a másikat. A legpofátlanabb és legcsodálatosabb az volt, hogy az egész koncertről lerítt, hogy Haverkirály rutinból nyomja, engem az sem lepett volna meg, ha kiderül, egy huncut percet nem próbált előtte, ennek ellenére hakninak, mesterkéltségnek, unottságnak nyoma sem volt, Thomas Jefferson Cowgill egyetlen perc alatt az ujja köré csavarta a közönséget, és egyszerűen nem lehetett nem együtt zúgni vele, hogy „Lucifer’s the sun”, meg „Jesus in the courtyard telling lies”. Szemlátomást a művész is élvezte a bulit, és arra is emlékezett, hogy két éve ilyenkor leszakadt az ég („it was raining like pig”). Hiányérzet egyetlen pillanatig sem merült fel, az „okkult Nick Cave” remek koncertet adott, részemről ez volt a nap első nagy attrakciója. Ó, és talán mert csak szólóban játszott, talán mert a koncert előtt már feltöltekezett, vagy talán mert belátta, hogy máj nélkül nehéz koncertezni, hősünk nem nyakalt whiskey-t üvegből, csak sörözgetett (meg az elején megivott egyetlen kis pohárka whiskey-t). És a gitárján sem volt cigarettatartó, hogy a koncerten is füstölhessen.

Az első nagy attrakciót csakhamar követte a második. Az atmoszférikus-okkult doom metalban utazó, belga Bathsheba volt az a banda, amely miatt fontolóra vettem a részvételt, amikor pedig értesültem róla, hogy ez a fellépésük lesz az utolsó, mert időközben feloszlottak, nem is volt kérdéses a jegyvásárlás. A zenekar élén a különleges hangú és szédületes Michelle Nocon áll, akit elnézve a koncertlátogatók legalább ötven százaléka tépelődhetett amiatt, hogy az ő jelenlétében hogyan lesz képes magára a zenére koncentrálni, de ez az együttes valami olyan arcletépő erőt áraszt a színpadon – amiben az ólomsúlyú zene mellett az énekesnő zabolátlan kiállásának és eksztatikus színpadi mozgásának is nagy szerepe van –, hogy arra nem lehet nem széttombolni az agyunkat. Én legalábbis egész biztosan ezt tettem. A hangzással nem volt gond, talán annyi, hogy a színpad közelében gyenge volt az ének. A program elég kiszámítható volt, a Bathsheba 2013-tól 2018-ig tartó fennállásának zenei termése egy demó, egy EP és egy album, az utóbbi kettő dallistája egyetlen kivétellel maradéktalanul el lett játszva, sajnos a 2017-es „Servus” albumot záró I At The End Of Everythinget az elsöprő erejű visszatapsolás ellenére sem adták le ráadásként. Az időközbeni feloszlás hírét megtudva felmerült bennem egy olyan homályos félsz, hogy a Bathsheba csak fél kedvvel játszik majd, mert a koncert időpontjára minden tagot más teendők kötnek le, aggodalmam azonban körülbelül a koncert első tíz másodpercében úgy szertefoszlott, mintha soha nem is létezett volna, a banda beleadott apait-anyait, én pedig szintén (és a felvételek alapján sokan mások, de ez alatt a buli alatt számomra túlságosan megszűnt a külvilág ahhoz, hogy érdekeljen, ki mit csinál körülöttem). A közönség és az együttes részéről egyaránt méltó volt ez a búcsú. Egyébként a tagok tök jó arcok, a basszerosuk, Raf Meukens szereti Lovecraftot.

A Bathsheba nyakizmokat próbáló és hajat gubancoló pusztítását egy varázslatos időutazás vezette le, melynek során a brit post-punk/alternatív rock And Also The Trees kalauzolt bennünket. 1979-ben alakult formációról beszélünk, amely 1981-ben még a The Cure-ral is koncertezett együtt. Az eleddig tizennégy stúdióalbumot készített AATT működése megalakulásuk óta folyamatos, a belehallgatásaim alapján nekem az újabb, rockosabb anyagaik jobban tetszenek a régi, szintetizátor által dominált felvételeknél. Simon Huw Jones – aki fivérével, Justin Jones gitárossal együtt őstag – zseniális frontember az ingével, mellényével, ballonkabátjával, a remek gesztikulációival és színpadi pózolásaival, no meg persze zengő baritonjával. Az AATT kapcsán fel szokták emlegetni dalszövegeik költőiségét, és noha ott, akkor szó szerint nem sokat értettem a szövegekből, ezt az attribútumot minden további nélkül össze tudom kapcsolni a bandával zenéjük hangulata és az aznapi performanszuk alapján. Kétségkívül remek zárása volt az estének.

A pénteki – második – etap neofolkkal kezdődött, méghozzá a német színtér egy erős zászlóshajójával, a Neun Weltennel. Nálam a neofolk olyan nagyon nem játszik, de azért egy ilyen bandával nehéz mellélőni, és a Neun Welten ennek megfelelően hozta is a hangulatot. A koncert fókuszában a tavalyi „The Sea I’m Diving In” lemez állt. Egyébként egy Poe-feldolgozást is játszottak erről a lemezről, méghozzá az Eulália című versét, a címe „Nocturnal Rhymes”.

Ezen a napon másodiknak a brit Five The Hierophant kápráztatta el a közönséget – szó szerint idézem a Metal Archivesról – „Post-Black/Doom Metal, Avant-garde”-jával. Na, ezt úgy kell elképzelni, hogy a „normál” hangszereket szaxofonnal támogatják meg. Van más hangszer is, de a szaxofon a legjelentősebb. Elborult, helyenként rituálisan monoton metaljukban nincs ének és szöveg, csak valamiféle kántálásszerű, érthetetlen beszéd, ami a koncerten felvételről szólt. Ez a furcsa zene meglehetősen sajátos, földöntúli hangulatokat idéz fel, és amellett is, hogy manapság nem ritka a metal legkülönfélébb hangszerekkel való keverése, a Five The Hierophant esetében a szaxofon olyan tökéletesen, olyan harmonikusan illeszkedik a zene egészébe, amilyet nem sűrűn hallani. A koncert ennek megfelelően nagy élmény volt, talán még élvezetesebb, mint tavalyi, debütáló lemezük, a nyomasztó hangulatú borítóval megspékelt „Over Phlegethon”, amely minden egzotikuma mellett is egyhangúságba süpped a vége felé. (Ez természetesen nem ment fel, Kedves Olvasó, az alól, hogy most azonnal belődd az albumnyitó Queen over Phlegethont!) Az élő zene erejét fokozta a tagok egyszerű, de szuggesztív, fekete csuklyás kiállása, valamint a muzsikához illően borult háttérvetítés. A Five The Hierophant nem okozott csalódást, és ha ezen az úton halad, akkor a kortárs metal színtér egyik legegyedibb színfoltja lesz.

Ha egy banda azt a nevet kapja, hogy Electric Moon, akkor egész jól körbelőhető, milyen zenei stílusban utazik. Talált, süllyedt, egy – amúgy német származású – acid rock formációról beszélünk, melyet 2009-ben alapított Komet Lulu basszerlány és Sula Bassana gitáros. A banda jelenleg az alapító dobossal, Pablo Carnevallal üzemel, ebben a felállásban tekinthettük meg a gyulafehérvári erőd falai között is. Bő egy órányi mélyen, vaskosan megdörrenő pszichedelikus utazás lett az osztályrészünk. Hogy milyen számokat játszott az együttes, arról a leghalványabb gőzöm sincs, mert az egész koncert egyetlen merő hömpölygés volt, amiben csak el kellett merülni. Tipikusan az a fajta zene ez, amit stúdióban nem igazán tudok hallgatni, élőben azonban megérint. Egyedül azt sajnálom kicsit, hogy nem vettem egy jóleső, lazító sört, ami még teljesebbé tette volna az élvezetet, de végül is nem volt rá szükség, mert az Electric Moon önmagában nagy hangulatot generált. Külön érdemes kiemelni Komet finoman dübörgő, technikás basszusjátékát, mely a beállításoknak köszönhetően megkapta azt a hangsúlyt, amit érdemel. A műsort rövid időre megakasztotta, hogy Sula gitárján elpattant egy húr, de összességében ez a koncertélményre nem sok hatást gyakorolt.

A negyedik koncert a sötét lelkű emberek könnyed, slágeres kikapcsolódásáról szólt, felelőse a német Death In Rome volt, amely a késő XX. század és az ezredforduló különféle zenei irányzatainak megaslágereit gyúrja át a felismerhetetlenségig a gót-dark közönség igényeinek megfelelően, élőben háttérvetítéssel megtámogatva. És ezzel a formációval sohasem tudtam mit kezdeni, és személy szerint inkább értékelem egy másik, saját zenét játszó banda fellépési lehetőségtől való megfosztásaként, mint önmagában értékes élményként, de ezzel a véleményemmel a törpénél is elenyészőbb kisebbségben maradtam, a Death In Rome-ot ugyanis nagyjából vastaps fogadta a közönség részéről, és tagadhatatlan, hogy amit csinálnak, kiválóan csinálják. Sőt, a vége felé már kicsit nekem is tetszett a játékuk. Pár számot, konkrétan a Kaomától a Lambadát és a Nirvanától a Something In The Wayt még fel is ismertem.

Augusztus 17-ét az experimentális zenék svéd üdvöskéje, az egy nappal később a Fekete Zajon is tiszteletét tevő Anna von Hausswolff zárta mintegy negyven perc késéssel és egy meglehetősen impulzív előadással. Ez azt jelenti, hogy Anna – aki az éneklés mellett a billentyűket nyúzta és néha gitározott – egy óra húsz percnyi őrületet varázsolt a színpadra koncertjével, amely jelentős mértékben negyedik stúdiólemeze, a „Dead Magic” bemutatására irányult. Ennek megfelelően – és egyáltalán nem meglepő módon – az együttes a lemez csodálatos nyitódalával, a The Truth, The Glow, The Fallal kezdődött, ami egyrészt természetesen csodálatos volt, másrészt azonban – rossz pont – a stúdióváltozathoz képest már-már az élvezhetetlenségig lelassítva játszották a dal mintegy első harmadát. Elmaradhatatlan volt persze a The Mysterious Vanishing Of Electra, a „Dead Magic” – úgymond – slágere. Anna mindeközben önmagából kivetkőzve nyüstölte a billentyűket, énekelt, sikoltozott, lóbálta a haját, ugrált, szóval teljesen átadta magát a produkciónak, és hihetetlen energiát sugárzott. A zárótétel során, mintegy az előadás megkoronázásaként le is jött a közönségbe, amely úgy engedett utat neki, mint Mózesnek a Vörös-tenger.

Nem tudom, hogy az augusztus 18-i bandasorrendet Doru eleve ilyennek szánta vagy csak nem tudta ennél jobban megközelíteni, amit az intuíciója diktált, mindenesetre a fentebb említett kiváló elrendezési képessége itt mintha kicsit megbicsaklott volna. Legalábbis azok számára, akikhez nem áll különösebben közel a black metal. A szombati nap ugyanis zsinórban három black metal együttessel kezdődött, akik természetesen jók voltak a maguk nemében – Doru ízlését és hozzáértését illetően nem támasztható kifogás –, azonban ez a blokk idővel elég egyhangúvá vált. A sort a post black metalt játszó, osztrák Ellende nyitotta, ami gyakorlatilag Lukas Gosch egyszemélyes projektje és amolyan melodikus post black metalt játszik. Az Ellendét az ausztrál Germ követte, amelynek black metalja kevesebb „post” elemmel operál, de a billentyűk hasonlóan hangsúlyosak benne. Ezt a norvég Mork követte – Thomas Eriksen egyszemélyes formációja –, amely a korábbiaknál nyersebb, direktebb fekete fémet játszott a Darkthrone nyomdokain – ez utóbbitól Eriksen és csapata el is játszotta a Transilvanian Hungert. Ez a három – ráadásul egyszemélyes – black metal formációból álló blokk számomra kicsit sok volt. Eleve maguk a bandák nem csigáztak fel, és végső soron nem volt olyasmi a koncertekben, amire felkaptam volna a fejem. A zene minőségével egyébként nem volt baj, de ez a nyitás nagyon nem az én stílusom volt.

Péntek utolsó előttijeként a finn sludge metalos Dark Buddha Rising vezette be a közönséget sötét pszichedéliájába. A Dark Buddha Rising az idei DBE egyik fajsúlyos szereplőjeként lépett a színpadra, és a koncert is ennek megfelelően súlyos volt. Sok bratyi nem volt a közönséggel, a banda a húrok közé csapott, aztán mennydörögtek a súlyos riffek. Marko Neuman énekes egy darabig elég hevesen mutogatott a keverőpult irányába, valamivel nyilván elégedetlen volt a hangzást illetően, de ebből a gikszerből én nem sokat észleltem, az együttes elég pöpec hangzással játszott, a közönség pedig annak rendje és módja szerint kajálta is őket.

A fesztivált egy meglehetősen sajátos produkció zárta a dán Heilung képében, ami már feszegette a „koncert” szó fogalmi kereteit, és egyfajta színielőadásra kezdett emlékeztetni. Fordult már elő hasonló a DBE történetében, hiszen a görög Dirty Granny Tales háromszor is rendezett a fesztivál színpadán egy komplett zenés bábműsort. A Heilung kicsit más volt: ez a meglehetősen szuggesztív öltözékű (csak azokat a hótányérra emlékeztető karikákat tudnám feledni az énekes maskaráján…) és kiállású neofolk együttes valamiféle törzsi harci rituálét játszott el: a sámán elmormogott mindenféle szertartásos szöveget és megáldotta a harcosokat a színpadon, aztán azok elkezdtek ilyen harci táncot járni, és a végén a közönségbe is bevetődtek lelkesíteni. Bizonyos szempontból nem véletlen, hogy éjjeli időpontot kapott ez a formáció, a műsor ugyanis akkor élvezhető maximálisan, ha a sötétben teljesen a színpadra tud koncentrálni a néző. Az előadás meg is tette a hatását, és a közönség hatalmas üdvrivalgással búcsúztatta az együttest, illetve az egész idei fesztivált.

Ami a fesztivál egyéb körülményeit, a DBE hagyományaihoz hozzátartozik valamilyen nem zenei művészeti kiállítás is, ezt a jelen esetben a Szifianna Jewelry ékszerei szolgáltatták, emellett az extravagánsabb igényűek a Valah sátrában tartalékolhattak fel mindenféle rendhagyó ruházati kellékből. A tisztálkodási lehetőségek szerények voltak, volt egy szabadtéri zuhany meg egy bojlerrel működő, így korlátozott melegvíztartalékokkal bíró zuhanyzó az erődben. Itt volt „civil” vécé is, amit estére elzártak a fellépők számára, a közönségnek maradt a mobilvécé. Nem egy Hilton, de hát nem is azért megy az ember kis fesztiválra, hogy élete legkomfortosabb kábelfektetését abszolválja, egyébként pedig a mobilvécé élménye tulajdonképpen annyira beleégett már a homo festivalicus tudatalattijába, hogy akár egyfajta jungi archetípusként is felfogható, és nélküle nem fesztivál a fesztivál. Büfé és sörvételi lehetőség szerencsére volt. Egyébként a kempingbe bevihető volt hozott élelmiszer és pia is, de a rekkenő melegben ezt a lehetőséget nem sok értelme volt kihasználni (én csak vizet vittem), mert ha az ember nem nyakalta be azonnal a sörét, az körülbelül egy óra alatt felforrt volna.

Részemről sajnos az utolsó koncert után a mulatság csakhamar véget ért, ugyanis bármennyire vérzett a szívem, nem vethettem bele magam az éjszakai mulatozásba (pedig egyszer végre tényleg fel is támadt bennem a kedv), mert pihennem kellett valamennyit a tervezett hajnali indulás előtt. Mindenesetre a DBE idén is hozta a formáját, szűk körű, meghitt, jó hangulatú fesztivál volt. Hogy mi lesz vele a továbbiakban, az egyelőre rejtély, a Heilung után ugyanis semmilyen aktus nem történt, ami arra utalna, hogy a DBE egyszer s mindenkorra bezárja kapuit. Mert hát ez esetben azért csak lett volna már valami fennkölt búcsú vagy ilyesmi. Szóval nem tudjuk, mi lesz, de valami majd csak biztosan.

Thasaidon (zothique.blog.hu)

40062164_471319583351077_9118681307071643648_n.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6714213547

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása