Hidegfronttal, szakadó esővel, és kitűnő koncertekkel indult az idei október, ugyanis a Dürer Kert nagyterme nem kisebb zenekar bulijának szolgált helyszínül, mint a Northlane. És hogy ha ez nem lenne elég, az ausztrál progresszív metalcore bandát olyan nevek kísérték, mint a mostanában szintén nagyot menő francia Novelists, és honfitársuk, a ten56. Sietnem kellett tehát szerda este, hogy jó helyem legyen a színpad előtt.
Ez a tervem azonban gyorsan kudarcba fulladt. Enyhe késéssel, tíz perccel a kiírt kezdés után pattantam le a bringámról a Dürer Kert udvarában; elcsomagoltam az esőkabátom, kiöntöttem a cipőmből a vizet, és gondoltam, gyorsan futok egy kört a ruhatárban, aztán beveszem magam a színpad elé, most még biztos nincsenek sokan. Azonban erre a romantikus elképzelésemre a valóság azonnal rácáfolt: a sorok beláthatatlan hosszon kígyóztak mind a ruhatár, mint a pultok előtt, és bizony a nagyterem is jobban meg volt telve, mint ahogy arra számítottam korábbi tapasztalataim alapján. Rögtön tudtam: ez sokkal nagyobb buli lesz, mint amilyennel terveztem.
Így hát a már javában játszó ten56 koncertjét kabátban álltam végig: nem szerettem volna a ruhatár kedvért kihagyni a produkciót, ugyanis már az előtérben állva hallottam, hogy ez a zenekar bizony az én nyelvemet beszéli. Döngölős riffek, mély hörgések, és a korai időponthoz képest megdöbbentő energiaszint fogadott a nagyteremben. A színpad előtt kitartó mosh pit, a színpadon pedig energikus, a közönséget az elvárható maximumig hergelő zenészek gondoskodtak a hangulatról.
Korábban egyáltalán nem hallottam még a ten56-et, de a szerdai koncerten rögtön megkedveltem őket. Jóféle guggolva hörgés, morcosarcos riffek meg fül-orr gégészeti váróterem vokálok jellemezték a francia banda produkcióját, nem nagyon láttam a teremben mozdulatlan nézőket, mindenkinek megindult a lába a srácok szettjére. A harminc perces koncert alatt nagyjából el is telítődtem a tömény zúzással, így a show után az előtér fele vettem az irányt, szívni egy kis friss levegőt, illetve odaköszönni az ismerősöknek (akikből meglepően sok volt, a fél budapesti modern metal színtér képviseltette magát a nézők között).
Az előtérbe érve szembesültem vele, hogy a tömeg nem csökkent, sőt. A sorok még hosszabbak voltak, az ajtókban összetömörültek az emberek, szinte lehetetlen volt haladni - túlzás lenne azt mondani, hogy egy West Balkán szcenáriótól tartottam, de egy pillanatra komolyan megijedtem - ha most ekkora a tömeg, mi lesz itt Northlane-en?!
Viszont ahogy a Novelists a húrok közé csapott, rájöttem: az embersűrűség már nem fog olyan mértékben növekedni, mint számoltam, ugyanis a nézők nagy része konkrétan a Novelists-re jött - nem csak előzenekari szerepet töltöttek be a programban. Ugyanis a francia csapat koncertjére már bőven a keverőpult mögöttig állt a tömeg a nagyteremben - előzenekaron még hasonlóhoz nem volt szerencsém a Dürer Kertben.
Bár hallottam már korábban a Novelists-et, valahogy eddig nem lopták be magukat a szívembe, kíváncsi voltam, élőben mit fognak nyújtani - főleg, hogy szemmel láthatóan hatalmas rajongóbázist sikerült toborozniuk, így egyértelmű, hogy tudhatnak valamit. Bevallom, a buli első harmada nem változtatta meg a véleményemet: a produkció szépen egyben volt ugyan, és Camille Contréras is mindent megtett azért, hogy a közönséget felpörgesse, de valamit hiányoltam. Az éneket alig hallottam (pedig a keverőpult mellett álltam), és talán emiatt a screameket sótlannak éreztem, a tiszta vokálok pedig, bár hibátlanul le lettek hozva, valahogy nem voltak átütő erejűek.
Aztán valami megtört - vagy bennem, vagy a színpadon - és a koncert belendült. Szerintem a zenekarnak sokkal jobban állnak a tempósabb, hardcore-osabb darabok, mint a súlyosabb screamelések vagy a lírai megéneklések, egyértelműen ezeknél a daloknál kerültek elemükbe, és a nézőtér is jobban reagált rá. A tömeg miatt a fotózást teljesen feladtam, inkább hátrahúzódtam a terem végébe, érdekes módon itt viszont sokkal jobban hallottam az éneket, és mivel a rajongótábor népes és aktív volt, még itt, a tömeg szélén is jót lehetett bulizni.
Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy Northlane-en esélyem sem lesz jó helyre állni - ehhez képest sikerült a keverőpultig elfurakodnom, és emiatt nagyon szerencsésnek éreztem magam. Ahogy sejtettem, a tömeg már szignifikánsan nem növekedett - voltak, akik konkrétan a Novelists miatt jöttek, és mostanra elkezdtek elszivárogni - de azért így is rengeteg ember várta, hogy az ausztrál banda színpadra lépjen.
A várakozás pedig megérte. A Northlane olyan szinten patika minőségű koncertet adott, hogy nem hittem a fülemnek. A mostanában gyakran használt bejátszott sávok (elektronikus effektek, backing trackek) miatt egy picit megfakult a vonal az élő és az előre gyártott zene között, de nem arról volt szó, hogy a hangzás felét bejátszóról kaptuk volna - egyszerűen olyan tökéletesen hozták a srácok a stúdióminőséget, hogy időnként lábujjhegyre állva oda kellett néznem a színpadra - biztos, hogy egy koncerten vagyok, és nem egy rockdiszkóban?
És itt a lábujjhegyre állás kapcsán hadd térjek ki az egyetlen negatív tapasztalatomra - bizony, a bandákból szinte semmit sem láttam. Egy ekkora teremben szerintem már lenne értelme a Budapest Parkban is használt kijelzőknek (még ha nem is olyan gigantikus méretben), de valahogy mintha a világítás is a zenészek ellen dolgozott volna. A Northlane-nél még csak-csak látszott valami (jellemzően Marcus Bridge sziluettje rózsaszín háttérfényekkel egy olyan, vállban kivágott hosszú ujjú pólóban, amiért öltem volna tizenhat évesen), de a Novelistsnél akár Vicky Psarakis is lehetett volna a színpadon, az sem tűnt volna fel, hiszen a zenészekből csak a sziluettjüket láttuk.
Szerencsére azonban a Northlane koncertje komolyabb vizuális effektek nélkül is élvezhető volt, lenyomtak tizenhat plusz egy dalt, köztük a legfrisseb albumuk jobbik felét, és mivel alaposan felkészültem a diszkográfiájukból, mindegyik dalra nagyon jót tudtam bulizni. A hangzásvilág pont ugyanolyan varázslatos volt, mint a lemezen, az idő repült, észre sem vettem volna, hogy a koncert végére értünk, ha csak nem konferálták volna fel az utolsó dalt. Mivel azonban ez a Nova volt - melyet imádok ugyan, de közel nem egy koncertzáró dal - biztos voltam benne, hogy kapunk egy ráadást is, ami meg is történt, mégpedig a Citizen formájában.
Hát, ezt nagy kár lett volna kihagyni - gondoltam magamban, ahogy másnap még mindig a Northlane egyik lemezét hallgatva merengtem az előző este emlékein. Kevés, ilyen szinten penge módon kivitelezett koncerthez volt szerencsém mostanában, így ha a banda legközelebb is úgy döntene, hogy hazánkba látogat, egészen biztos, hogy engem is a nézőközönségben fognak találni.
