Húsz év alatt dolgozta fel magát az európai metalszíntér élmezőnyébe a svéd Sabaton: a zenekar tulajdonképpen Joakim Brodén énekes/billentyűs és Pär Sundström basszusgitáros szerelemgyereke, mára csak ők maradtak az alapító felállásból. Ahogy az lenni szokott, körülöttük kristályosodott ki a produkció: minden rosszindulat nélkül kijelenthető, hogy a többi tag igazából vendégszereplő a projektben, ki hosszabb, ki rövidebb időre. Július 19-én a Nuclear Blast kiadó gondozásában látott napvilágot kilencedik sorlemezük, a "The Great War", mely az első világháborúról szóló konceptalbum és két hét alatt szépen végig is tarolta a német, svéd, svájci eladási listákat.
Három év telt el előző anyaguk, a "The Last Stand" megjelenése óta (kritikánk ITT olvasható) és a banda ez idő alatt sem úszta meg tagcsere nélkül: Thobbe Englund gitáros távozott röviddel a korong kiadása előtt, helyére pedig Tommy Johansson, a Majestica énekese (és kiváló bárdista) érkezett, gyakorlatilag lélegzetvételnyi kihagyás nélkül. Ez is szépen mutatja, hogy milyen vaskézzel és zökkenőmentesen, professzionálisan irányítja ezt a svéd csatahajót a Brodén-Sundström páros és mennyire tudatosan építik a Sabaton pályáját immár két évtizede.
A brigád mára eljutott odáig, hogy előre garantálható az aktuális album bearanyozódása és a teltházas turné is, függetlenül az adott korong minőségétől, hiszen a kitartó és elkötelezett rajongóbázis gyakorlatilag mindent megeszik, amit a skandinávok csatametal címszó alatt eléjük pakolnak. Hazánkban az Ossian ért el hasonlóan kultikus státuszt és rendelkezik ugyanilyen hűséges táborral, aminek köszönhetően nem lehet kétséges egy új lemez érkezésének fogadtatása.
A Sabaton zenéje afféle igazi európai értelemben vett power metal, fogós, slágeres refrénekkel telis-telepakolva: a dallamfordulatokban nem nehéz felfedezni a klasszikus skandináv, legelsősorban ABBA-jellegű popmelódiákat, mindezt pedig rendkívül dinamikusan, felpörgetve, amolyan adrenalinlöketként tolják elénk. A sikert sosem kell megindokolni, a kudarc szorul csak magyarázatra: régi bölcsesség ez, melynek értelmében nem is lehet belekötni a svédek produkciójába. A teljesítményüket én is elismerem, de kétségtelen tény, hogy nagyon ritkán teszem be a lejátszóba bármelyik anyagukat is.
Az előző korongról viszont két dalt kifejezetten megkedveltem: ezek pedig a kritikában is kiemelt Shiroyama és a Blood Of Bannockburn voltak, mert iszonyatosan pozitív hangulattal és tempóval rendelkeznek, egyszerűen úgy feltöltenek energiával, hogy egyből jókedvem támad. Ehhez természetesen mindkét tétel esetében hősies, kiemelkedő helytállás, epikus helyzetek párosultak a szövegvilágban, így könnyen azonosulni lehetett a mondanivalóval.
Nos, a "The Great War" az első világháborúról szóló összefüggő konceptalbum, melynek különleges kiadása a dalok között még történelmi gyorstalpalót is kínál narráció formájában. A probléma azonban magával a tematikával kezdődik. A nagy háborúnak is nevezett 1914-1918 közötti világégés egész egyszerűen nem kínál ilyen atmoszférát: az ipari jellegű, eufemisztikusan csatáknak hívott húsdarálók, a gáztámadások, az évekig állóháborúvá merevedő frontok nem nyújtottak lehetőséget a hősies, taktikailag is érdekes támadások számára, így egy végtelenül elnyújtott, soha véget nem érőnek tűnő mészárszéknek tűnt fel már a kortársaknak is a konfliktus.
Ehhez a közel sem dicsőséges témához nem is illene a Sabaton felpörgetős, kvázi-vidám zenéje és a svédek érezhetően gondban is voltak a dalszerzés terén: kibújni a bőréből senki sem tud, így találhatóak itt azért dinamikusabb tételek is (például a német pilótaászról szóló The Red Baron, melyben a billentyűsöknek jut kiemelt szerep és amely egyben az egész korong legjobban eltalált darabja), de az album atmoszférája kellően komor. Ezt az új hangulatot pedig egy másik skandináv csapat, a Nightwish eszközeinek alkalmazásával próbálták elérni.
A címadó Great War például egy az egyben elmehetne a finnek egy nótájának valahonnan a kétezres évek közepéről: zakatolós, szaggatott gitárriff, szimfonikus kíséret a kellő hangszerelési sűrűség megadásához, az epikus jelleget a kórusok biztosítják, szóval elég ismerős vizekre tévedünk itt, de valahogy nem érzem azt, hogy a svédek igazán a magukévá tették volna ezt a terepet.
Mintha a téma miatt kénytelen-kelletlen hoznák ezeket a szimfonikus metal megoldásokat, de alig várnák, hogy végre ráléphessenek a gázpedálra. Természetesen a Sabaton gárdája vérprofi zenészekből és dalszerzőkből áll, így semmiféle mellényúlásról nem beszélhetünk: minden a helyén van, csak valahogy kissé unalomba fulladnak egy idő után a grandiózusabbnál grandiózusabbnak szánt tételek.
Egy dolog jelentett számomra kifejezetten kellemes meglepetést, mégpedig a gitárszólók neoklasszikus virgázása: ez a már említett címadó számban, illetve a Seven Pillars Of Wisdom című nótában is kitűnik. Nem tudom, hogy Tommy Johansson számlájára írható-e mindez, de néha mintha Yngwie Malmsteen '80-as évekbeli klasszikus korszakába repítenének vissza ezek a dalok.
A Sabaton rajongói természetesen nem fognak csalódni egy másodpercre sem: a sötét tematika ellenére a "The Great War" kellő számú fülbemászó, azonnal ragadó szerzeményt tartalmaz, melyek minden bizonnyal gyorsan koncertfavorittá fognak válni. Úgy érzem azonban, hogy a 2016-os "The Last Stand" jobban sikerült: őszintébb, zsigeribb volt a produkció, míg itt egy kis erőlködést, agyalást érzek a koncepció mögött, melyet a nóták sínylettek meg.
7,5/10
