Gyors, lendületes, dallamos, vidám, amerikai punk egy angol bandától… Na, nem egészen úgy van az… Az első négy abszolút stimmel, a többit meg ne is boncolgassuk… Vagy mégis? Ha már egyszer kritikát írunk, menjünk bele a sűrűjébe, a lényegen úgysem változtat: Ez egy ritka erős lemezanyag!
Nagyon furcsa társaság ez, és azzal még nem mondtam sokat. Nagyjából a csodával határos a létezésük, a sikerük meg egyenesen megdöbbentő. Az még csak oké, hogy 2012-ben a London Skinhead Crew videóban úgy tűntek fel, mint egy oldschool skinhead banda, akik már tizenévesen brit focimeccseken és Oi!-koncerteken tomboltak, miközben három lengyel bevándorló adta a banda magját, még az is elmegy, hogy az utóbbi években átmentek street punkba, sőt az is, hogy billentyűt (!) és gördeszkás-szörfös punk elemeket is behoztak a zenéjükbe, na de Elton Johntól feldolgozást nyomni? Ez még nekem is sok, pedig nyitottnak gondolom magam.
„I’m still standing, yeah, yeah, yeah…”-énekelte Elton 1983-ban, és most 2019-ben a Booze&Glory elérkezettnek látta az időt, hogy ebbe a dalba egy kis erőt öntsön, mert miért is ne?
Miért is ne lehetne a lekvárból várat építeni, és tényleg nem szól rosszul a szám, azt viszont akármibe lefogadom, hogy minimum meghökkentek rajta a szigetországbéli rajongók. De mondok valamit, ezt is túl fogja élni a csapatfőnök, Mark, mert neki valahogy minden összejön. Csak gondold végig, egy lengyel srác a haverjaival kimegy Londonba, ott csinál egy skinhead bandát, és nem röhögik ki. Sőt, sikeres lesz!
A következő években lesz némi változás, lelép két lengyel, és jön egy görög, egy ír, meg egy svéd tag, de ezzel sincs probléma, a közönség erre is vevő. Majd most itt a legújabb felállás, mely megint más, mint az eddigiek, és mégis, egészen biztos, hogy ez is menni fog. Miközben ha megnézed a legújabb lemezhez készült beharangozó interjút, akkor azt látod, hogy a főnöknek nagyjából alapfokú szinten megy a társalgási angol. És mégis megcsinálja! Hihetetlen, de igaz.
Azért azt tegyük hozzá, hogy a legújabb Booze&Glory tagság kapott már hideget-meleget a közönségtől. Ez a jelentősen megváltozott megszólalás már nehezebben emészthető falat a rajongóknak, hiszen nem ehhez a Social Distortion/Rancid vonalhoz szoktak hozzá. Azok, akik a kezdetektől követik a bandát, most visszasírják a régi szép időket, de amilyen sok a negatív komment az új videók alatt, legalább annyi az elismerések száma is, mert a helyzet az, hogy a zenekar soha nem volt ennyire jó.
El kell felejteni a külsőségeket, csak a zenére kell figyelni, és akkor nem lesz mibe belekötni. Ez az új anyag hasít, mint a Toppancs Miska bicskája, mely ugyan éppen nem volt kéznél, amikor kellett volna ("- Legalább a bőrit lenyúzhatnám!") de egyébként pengeéles szerszám. Az összes nóta megkarcolja a hallójáratokat. Brutálisan jól hangzik minden, a dob, a basszus, a vokálok… Talán az énekes Mark az egyetlen gyenge pont, aki egyébként éppen a banda szíve-lelke. Az ő hangja magában kicsit erőtlen, ha nem lenne támogatása, bajban lenne. De van. Az már a korábbi videókból is kiderült, hogy ha vokálozni kell, akkor bőven van jelentkező. Ez most is így történt.
A Ticking Bombs című bombajó nótában három zenekar is erősíti a vokált, az egyik különösen érdekes, mivel ők thrash/HC-ben utaznak, de haverkodni ők is szeretnek, a nevük Municipal Waste. A másik kettő a Stomper 98, és a Casualties. A dal arról szól, ami a lemez egyik fő mondanivalója, hogy sosem öregszenek meg a srácok, és töretlen lelkesedéssel nyomatják a rock’n rollt. Úgy legyen!
Meglehet, hogy sok ősrajongót elvesztettek ezzel az új külsővel, ezzel az új formációval, de egy újat biztosan szereztek, személyemben. Nekem kifejezetten tetszik ez a felállás. Az új basszusgitáros, Chema Zurita (ex-UK Subs, Total Chaos) már magában óriási fogás volt. Nagyon nagy fazon és durván tolja a mélyeket. A doboknál Frank Pellegrino, a gitáros Khamal, az énekes Mark RSK (Marek Rusek).
Igaz, hogy elhagyta Mark a kockás ingeket, bomberdzsekit, hajat és szakállt növesztett, de mindezek jól állnak neki, mint ahogy ennek a mostani Booze&Glorynak is jól áll a vidámabb, lendületesebb, ugrálósabb zene. Az üzenetük soha nem változott, és tudni kell, hogy ők mindennemű politizálástól elzárkóztak, úgy a bal, mint a jobboldaltól, az eszmeiség meg nagyjából annyi, hogy Booze And Glory, és hajrá West Ham United!
Melyek a legjobb számok a lemezen? Fúúú… hát van elég! A Never Again, Ticking Bombs, Ten Years hármasa kezdi az albumot elsöprő lendülettel, és hangulatos dallamokkal, a My Heart Is Burning talán a legjobban eltalált szám, a videó is szuper. A címadó Hurricane egy lassabb nóta, kicsit fékezi a lendületet, az Elton John feldolgozásól nincs mit mondanom, van még itt egy érdekes szám, egy nehézsúlyú bokszolóról, aki „Britannia legkeményebb férfijaként" vonult be a köztudatba, többek között a Ravasz, az Agy… című filmben is szerepelt. Nos, én nem tudom, mi dicsőséget vitt véghez Lenny McLean, mert a megítélése minimum kétes, azonban ne feledjük, hogy sok ilyen alakról írtak egész jó dalokat, lásd Bob Dylantől a Hurricane-t, és ez a nóta is elég ütős.
Nagyon tetszik még a Goodbye, mely egy egyszerűbb dal, milliószor hallott akkordokra épített, nyegle, pimasz, vad zakatolás. Számomra ebben minden benne van, amitől jó a punk rock zene: teszek rátok mentalitás, lazaság, lendület és energia. Amiből kicsit kevés van (ebben a számban is, és igazából az egész lemezen), az a társadalomkritika. Valami konkrétum. Olyan dolog, ami többet mond annál, hogy "szeressük egymást gyerekek". Nem mintha ez nem lenne fontos, sőt, nem lehet eleget hangoztatni, csakhogy egy igazán szókimondó punk banda nekimegy a rendszernek, a multiknak, a sok pózernek, és úgy általában kiereszti a dühét a világra. Ezt a bizonyos elégedetlenséget nem találom a csapatnál, egyébként minden rendben.
8/10
Fotó: J. Curlic
