Egy zenét sokféleképp lehet értékelni. Nem lehet csak úgy rámondani egy albumra, hogy jó vagy rossz; figyelembe kell venni, hogy mikor készült, milyen stílusba lehet behelyezni, és még azt is, hogy mikor, milyen hangulatban, milyen céllal szeretnénk hallgatni. Ipari mennyiségben fogyasztok zenét, így otthon, főzés közben, munkába menet, és munka mellé is. És mivel előrehaladott zenebolond vagyok, nem tudok koncentrálni, ha a háttérben a kedvenc előadóm hörög. Ilyenkor fordulok a Sunset Sons-hoz hasonló bandák zenéihez.
Az indie rockban utazó trió legújabb albuma, a november elején megjelent „Blood Rush Déjà Vu” ugyanis garantáltan nem fogja megemelni a vérnyomásunkat. A dallamos, kissé melankolikus dalok sokkal inkább érintik meg az ember érzelmes oldalát, mintsem késztetik headbangelésre, hardcore táncmozdulatokra, vagy pont a szóló alatt hozzászóló munkatársa verbális és fizikai bántalmazására. Sokkal inkább bágyadt vasárnap délelőttökre vagy érzelmes filmek kísérőzenéjeként tudnám őket elképzelni.
Ha már film. Van egy közös lejátszási listánk a legjobb barátommal, tök jól működik, mindenki beleszórja azokat a dalokat, melyeket szeret, és szerinte a többieknek is el fogja nyerni a tetszését, valamint jól működik háttérzeneként. Sajnos azonban ez a barátom néha kicsit túltolja a sört, és ilyenkor előfordul, hogy egy az egyben behúzza a lejátszási listába az Így jártam anyátokkal teljes, kilenc évadnyi soundtrackjét. És ilyenkor derül ki, hogy azok a dalok, melyek jól működtek egy megható jelenet aláfestéseként, azok tömbösítve sajnos nem túl szórakoztatóak. Hasonló analógiát figyeltem meg a Blood Rush Déjà Vu hallgatása közben is.
Az album hatásosan kezd: a rádiórockos Superman remek albumnyitó szám, vonósok vezetik fel a darabot, érzelmes ének, kimért, jóleső indie rock dal, mely a refrénre egész jól kinyílik, és behúzza a hallgatót. A minőség ezután is konzisztens marad. A Say Hi nem mutat semmi újat, de egy nagyon kellemes dal visszafogott vokálokkal, és a csendesülős stílushoz képest meglepően erős dinamikával. A számokat nagyon jól megkomponálták, mert akármilyen könnyen csúszós, pH-semleges dallamokkal operálnak, az ember mégis azon kapja magát, hogy csettintgetve dúdolja a refréneket.
Viszont előbb-utóbb beüt a filmzene-effekt. Egész sokáig fenn tudják tartani az érdeklődést, de nekem a hetedik szám, a Heroes magasságában elkezdett nagyon egyhangúvá válni az album. Nem titok, hogy általában a keményebb műfajok kedvelője vagyok; szigorú poliritmusok, morcos riffek, karcolós vokálok, ez az én világom. Ehhez képest első körben meglepően jól esett durva bánásmódhoz szokott füleimnek a srácok kézmegfogós, mélyen szembe nézős zenéje.
Legyen az a Problems mondókaszerű, repetitív, alulhangszerelt önostorozása vagy a nagyon érzelmes, nagyon lassú Favourite Mistake a be-becsúszó női vokálokkal, nagyon bejött ez a kicsit drámázós, kicsit önsajnáltató, de mégis rendkívül higgadt, maníroktól mentes zene. De miután egy romantikus, hosszú hajú, kiskutyaszemű srác húsz percig szorongatta a kezemet, és mondta el nekem lágy hangon, hogy én vagyok a világon a legszebb, úgy éreztem, hogy oké, ideje visszatérni a szűzégetős-vérhányós albumaimhoz. Nem tudom megmondani, igaz-e, hogy a nők azok a férfiak után szaladnak, akik rosszul bánnak velük, de zeneileg egészen biztos, hogy így vagyok vele.
Az album végére hagyott Alien-re pedig valahogy mintha megint felébredt volna a banda, a húrok közé csapós, tempósabb darab egészen felpezsdíti az eddigre már nagyon leült hangulatot; kár, hogy ilyen dalból csak kevés került fel az albumra. Ezek nélkül a számok sajnos úgy összeolvadnak, mint a kis műanyag elválasztó lapkák nélkül eltett serrano sonka leheletvékony szeletei, ami bár az ízén nem, de a felhasználói élményen sajnos nagyon is változtat.
7,5/10
