Új album érkezett az amerikai hard rock bandától, az Avenged Sevenfoldtól. Február 7-én adta ki a csapat új lemezét, a „Diamonds In The Rough” korongot. A cím többeknek ismerős lehet, mivel a zenekar még 2008-ban kiadott egy „Live in the LBC & Diamonds In The Rough” című anyagot, melyen a 2008-as Long Beach-i koncert felvétele volt, karöltve korábban sose hallott, vagy csak a lemezek B-oldalán megtalálható dalokkal. A mostani lemez ennek az albumnak az újrakiadása, melyen a tizenegy 2008-ban megjelent dalt további feldolgozások és kiadatlan számok követnek.
A kevesek által, de korábban is hallott 11 nóta nyitja a lemezt, melyek még a 2000-es évekből származnak, a „City Of Evil” és a zenekar nevét viselő album érájából. Sok Avenged Sevenfold-rajongó állítja, hogy ez a zenekar az első dobos, a The Rev haláláig volt jó, és azóta már csak zuhan a zenéjük minősége. Az így vélekedők nagyon fognak örülni ennek az albumnak, és kétségtelen, hogy az ebből az érából származó dalok igen erősek. A lemezt a Demons, Girl I Know és a Crossroads trió nyitja, melyeket kifejezetten élvezet hallgatni, nekem ezek a személyes kedvenceim. Gyors tempó, változatos gitártémák és dallamvezetések, továbbá egyszerre nosztalgikusak és újdonságok. Biztosra veszem, hogy ha nem az egész albumot, de ezeket a dalokat mindenki imádni fogja, úgyhogy tessék belevágni. Ezt követően érkezik a Flash Of The Blade, egy Iron Maiden feldolgozás, melyen az említett The Rev éneklése is hallható.
Ezen a ponton megjegyezném, hogy ezen a lemezen még két feldolgozás hallható: az egyik a Pantera Walkja, melyet a zenekar a 2008-as koncerten élőben is előadott, a másik pedig a Black Sabbath Paranoidja, mely a lemez utolsó dalaként csendül fel annak ellenére, hogy ez is 2008 környéken lett felvéve. Be kell vallanom, hogy én nem igazán rajongok a Sevenfold-féle feldolgozásokért. A „The Stage” delux-kiadásában is találkozhattunk egy egész szekcióval, és természetesen van, amikor érdekes megoldásokat tudnak felmutatni, amik talán még hatásosabbá is teszik a dalt, mint az eredeti előadója, de ettől függetlenül azt gondolom, hogy ez eléggé idő- és energiapazarlás a zenekar munkásságát tekintve. Egy zenekart a saját dalaiért hallgatunk és kész, ez tény.
A régi dalok közé tartozik még a lassabb Until The End, a kísérteties Tension, az újból pörgős The Fight és végül az elképesztő, szinte rockhimnusz Dancing Dead. Én korábbról is ismertem már az eddig elhangzott nótákat, és kifejezetten sajnálom, hogy ezek a számok nem kerültek már akkoriban a hallgatóság elé, mert garantáltan népszerűek lettek volna. Szabályosan az a benyomásom van, hogy ezek a dalok jobbak, mint egy csomó, amit akkoriban kiadtak az „Avenged Sevenfold” lemezen.
Ha már az azonos című korong: van ezen a lemezen két alternatív mix az Almost Easy-ből és az Afterlife-ból, de sok varázsát nem érzem ezeknek a felvételeknek. Nem mondanám, hogy túlzottan különböznek az eredeti kiadásaiktól, és amit variáltak a számokon, az általában inkább fura, mint tetszetős. Hardcore rajongók viszont imádják tudtommal az ilyesmit.
Itt érkezünk el a korábbi „Diamonds In The Rough” lemez végéhez. Következik a St. James, melynek a címe a már többször említett The Rev előtt tiszteleg, akinek a valódi neve James O. Sullivan volt. Nem igazán tudom megmagyarázni, miért, de szerintem ez a dal nagyon hangulatos. Ritmusos, de lassabb hangvételű, mégis erőteljes. Ilyesmi a balladaszerű Set Me Free is, mely az album felvezetéseként, kislemezként is megjelent január 17-én. Ez utóbbi két dal 2013 környékéről, a „Hail To The King” érából származik, és szerintem ezekre is méltán lehet mondani, hogy kár, hogy kihagyták az akkori albumról. Szintén kislemeznótaként jelent meg a 4 A.M. is még 2010-ben, mely az utolsó előtti dallal, a Lost it All-lal a „Nightmare” korszakot eleveníti fel.
Érdekes dolog egyszerre hallani a zenekartól a pályafutásuk közepéből kiemelt közel 10 év minden stílusjegyét. Véleményem szerint az Avenged Sevenfold egy hihetetlenül kreatív és sokszínű zenekar, mely az évek alatt kapott hideget-meleget, de ennek ellenére mindvégig képesek voltak új és jó zenét csinálni. Ezek a dalok, ahogy a cím is mondja, rejtett gyémántok, melyeket kár lenne a homok alatt hagyni.
Sajnálom viszont, hogy a „The Stage” lemez óta eltelt 4 év, és még mindig nem kaptunk igazán új anyagot, ami kissé elszomorító. Félreértés ne essék, ezek a dalok zseniálisak, de azt érzem mindegyiken, hogy félre lettek téve, hogy ha nagyon nem lesz ötlet (mint mondjuk most), akkor majd elő lehessen őket húzni. Ez a nagy helyzet: zömében jó és kiemelkedő dalok egy érdektelen, összedobált lemezen. Gyémántok melyek megérdemelték volna, hogy felkerüljenek a nagyok közé és ne most kapargálják elő őket a porból.
7/10
Szerző: Dudás Kristóf
