Túl vagyok már több mint száz lemezkritika-íráson, és mostanság kezdem csak belátni, hogy hiába jó egy adott produktum, ha van még mellette több száz vagy éppen ezer hasonló anyag, mely szintén csak jó, de nem eléggé. Így a kezdeti lelkesedésem is mondhatni alábbhagyott már ezek iránt. Bevallom, az igazi különlegességekre szomjazom jelenleg.
Piszok húzós és szuggesztív riffel indítja ötödik nagylemezét az egyesült államokbeli Pale Horseman nevű sludge metal banda. A Tundra című dal enyhén vontatott stílusa ellenére is szó szerint letaglózza az embert. A mocskos, vastag gitárhangzás mellé amolyan visszafogott, indusztriális jellegű ének társul, ami meglehetősen szokatlan ebben a műfajban, ugyanis az öblösebb énektémák szoktak leginkább dominálni.
Ám a durvább ének sem várat sokáig magára, hisz a második dal, a Scourge már hozza is a brutálisabb vokált. A riff itt is atomsúlyos, a tempó pedig cammogós, doomos. A dal második fele pedig egy borultabb, atmoszferikus irányba mozdul el. Az Archangel is ezt a vonalat erősíti, ami egyébként nem rossz, de itt már érezni, hogy a lemez kezd a monotonitás mocsarába fulladni. A Disenchanter is egy jó nóta, de ebben is nagyjából ugyanazok a sémák hangzanak el, mint az előzőekben.
Sokáig halogattam ennek a kritikának a megírását, mert egész egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit írjak róla. Még most sem igazán tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Ha számonként akarom megítélni, akkor mondhatni, egész korrekt, de teljes egészében hallgatva sajnos meglehetősen untat.
A Vagrants és a Cydonia című dalok sem kivételek a fentebb megfogalmazott gondolataim alól. A lemez hossza harminchét és fél perc, ami egyébként normális esetben nem számít hosszúnak, de most annak tűnik. Több változatosság kellett volna, így túlságosan egyhangú a végeredmény. Amúgy is ezrével dübörögnek már a hasonszőrű bandák, a Pale Horseman egy ilyen produktummal pedig nem igazán fog kitűnni közülük.
A sludge metal legnagyobb hibája egyébként pontosan az egyhangúságban rejlik, szinte az egy kezemen meg tudnám számolni az olyan formációkat erről a vonalról, melyek ezeket a negatívumokat maximálisan kiküszöbölve dolgoznak a színtéren. Ilyen a doom metal is. Mindkettő műfaj közel áll amúgy hozzám, de kevés olyan banda van, akiket rendszeresen hallgatok e két stílusirányzat keretein belül.
Utólag visszagondolva azért azt kell mondjam, hogy nem volt olyan rossz a lemez: tetszett a hangzása, a brutál riffelés, a súlyos atmoszféra. Az egyhangúsága miatt nem tudott csak istenigazából megfogni, ami viszont már elég ahhoz, hogy a későbbiekben feledésbe merüljön a korong.
A Pale Horseman ötödik, "For Dust Thou Art" című nagylemeze szerzői kiadásban jelent meg 2020. július 31-én. Senkit sem akarok róla lebeszélni, mert nem egy csapnivaló anyag, az is lehet, hogy csak nekem nem sikerült igazán ráhangolódnom. A pontszámom legyen hát - erős jóindulattal - egy nyolcas.
8/10
