Hazudnék, ha ezt mondanám, hogy nem szoktam időről időre kísérletezősebb zenék felé kacsintgatni. Mostanában például egész sok dungeon synth-et hallgatok, de egyre többször csendül fel nálam a vaporwave stílus is (mint metalon és rockon kívül eső stílus). Pont emiatt bátran kijelenthetem, hogy én tényleg mindent is meghallgatok, legalább egyszer, aztán maximum nem tetszik, és többször nem. 

Amikor megláttam a norvég Vemod idén janurában megjelent második nagylemezének a borítóját, akkor már éreztem, hogy nem a szokványos, sokszor értékelhetetlen hangzással megáldott norvég feketefémhez lesz szerencsém. Ez csak tovább erősödött, amikor megláttam, hogy az egész lemez hat dalból áll, és így is majdnem ötven perc. Ezen a ponton még mindig a sötétben tapogatóztam, de ennyi szemöldökfelhúzós előjel után már kötelező volt kicsit jobban össze ismerkednem a "The Deepening" koronggal. Az élmény, nos...nem mindennapi volt. 

Egy egy perc körüli szösszenettel kezdünk, melyet Mot oss, en ild névre kereszteltek, és inkább csak egy nagyon vissza fogott, hangulatkeltésre alkalmas intró. Erre a nyúlfarknyi tételre építkezik az első teljes értékű dal, a Der guder dør.  Na, ez már nem szösszenet: ez egy tizenhárom perces, ténylegesen black metal dal. Az igazsághoz mondjuk az is nagyban hozzátartozik, hogy a black metalnak ez inkább a dallamosabb fajtája, már ami a zenei részét illeti, illetve a dallamvilág abszolút megidézi a norvég black minden elemét. Konkrétan van egy enyhe Mayhem-hangulata ennek a dalnak. Ezt egyébként jobb is eltenni későbbre, mert innen elég komoly bázisugrás következik, kellően bevodkázva, hogy még akkor is a feje tetején legyen minden, amikor egyenesben vagyunk. 

A True North Beckons még úgy félig-meddig az előző dal világát viszi tovább, de azért már itt megjelennek masszívan atmoszferikus elemek is, sőt, a dal közepe felé még egy kicsit a progresszív metalba is beleharapunk. Azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy ez is egy tíz perc körüli dal, és mint olyan egyébként nem rossz. Elég erőteljesen épít egyfajta zord érzésvilágra, de ezen a ponton még gyakorlatilag bárki számára értelmezhető, amit hall. Hivatalosan egyébként ez a dal fémjelzi az album A-oldalának végét. 

A B oldal a Fra drømmenes bok I című instrumentális dallal nyit, mely konkrétan egy gregorián kórus, vagy legalábbis annak kicsit költséghatékonyabb verziója. Rövid, de velős tétel. Az album legrövidebb dala (mármint azok közül, melyek ténylegesen dalként funkcionálnak) a majdnem hétperces Inn i lysende natt. Ez a leginkább experimentális szám az egész albumon. Ez black metalt, mint olyat, még csak hírből sem tartalmaz. Lényegében az egész egy elég monoton dallammenetre épülő, félig-meddig instrumentális szerzemény. Azért csak félig-meddig, mert egyébként a vége felé van vokál, az más kérdés, hogy ez kemény négy sort jelent, de ezen a ponton az ember már bármilyen kavarásnak örül, ami egy kicsit hozzáad ehhez az amúgy nem kifejezetten fantáziadús dalhoz. 

A lemez kétségtelenül legérdekesebb tétele a címadó The Deepening. Ez szintén inkább csak utóízében black metal, viszont tök változatos nóta. Ami egyébként kellemes tiszta énekű kórussal nyit. Összképében ez a darab leginkább a depresszív/öngyilkos black ambientesebb ágához áll közel. Viszont rózsa tövis nélkül nem létezik, úgyhogy azért itt is akad, amin fenn lehet akadni. Ez pedig egy dolog: mi az Isten több mint negyed óra ezen a dalon?

A számban szereplő ötletek egyébként abszolút nem rosszak, viszont ha van nóta a lemezen, melynek jót tett volna, ha jóval kompaktabban van összelegózva, akkor az ez. Ez nagyon érdekes, sőt hangulatos dal alapvetően, de fele ilyen hosszban kétszer ilyen hatásos lenne. Nevezzük nevén a gyereket: mire eljutunk a dal végéig, addigra nagyjából háromszor unjuk meg, amit hallunk. 

Azt nem fogom elvitatni a zenekartól, hogy egyébként hallani, hogy remek zenészekből áll. A három tagból kettő (konkrétan a gitáros/basszeros Åsli és az énekes, egyébként a stúdióban a dobos is, E. Blix) masszívan köthető a Black Majesty nevű projekthez is, mely zeneileg azért nem áll annyira távol a Vemod világától, csak talán egy fokkal zsigeribb. A tényleges basszeros pedig egy teljesen ismeretlen figura, Espen Kalstad. 

Nem igazán tudom eldönteni, hogy ki lehet a Vemodnál a fő dalszerző, de az kétségtelen, hogy kifejezetten izgalmasan tudják újraértelmezni a black metalt. Sanszosan tonnányi, akár metalon kívül eső hatásból építkeznek, de ez egyébként nagyon jót tesz a zenéjüknek. 

A dolgok black metal része nem nagy megfejtés, sőt, nagyon alappanelekből épül fel, és pont emiatt ez a rengeteg atmoszferikus és egyéb stílusokból ide csoportosított színezés kifejezetten jól is jön. Van ennek a majdnem ötven percnek egy nagyon masszív kísérleti jellege, emiatt biztosan nem lesz mindenki zenéje, erre azért érdemes lelkiekben felkészülni, mielőtt valaki nekiáll meghallgatni a "The Deepening" korongot. 

Tisztázzuk: a "The Deepening"nem black metal. A black metal itt csak egy eszköz a sok közül. Aki úgy ül le, hogy most aztán egy tőrőlmetszett norvég black albumot fog hallani, az súlyosan nagyot fog csattani a végén. Sőt, továbbmegyek, aki úgy általában úgy esik neki a Vemod munkásságának, hogy extrém metalt akar hallani, az is jobb, ha elkerüli.

Ezt a zenét kifejezetten azoknak tudnom nyugodt szívvel ajánlani, akik tényleg mindent meghallgatnak, és készek arra, hogy egy album a második felétől akár teljes stílusváltáson essen át. Mint sok korábbi anyagnál, ennél is úgy érzem, hogy szükség van egyfajta megrendíthetetlen műfaji nyitottságra, már pusztán a végighallgatásához, a megszeretéséhez meg aztán végképp. 

7/10