Ha van olyan ember a metalszíntéren, akit már évek óta nem tudok hova tenni, akkor az David Vincent. Egész életében nagyon aktív tagja maradt a death metal világnak, és nem kisebb zenekarok kötődnek a nevéhez valamilyen formában, mint a Terrorizer vagy a műfaj egyik legfontosabb alapköve, a Morbid Angel (róluk egy későbbi Kedvencek temetőjében lesz még szó).
Mégis, az utóbbi években ez az I Am Morbid hakniparádé (aminek biztosan örülnek a régivonalas Morbid Angel-fanok, sőt jómagam is voltam már ilyenen, a hozzá tartozó cikket meg ITT találod) és jelen cikkünk tárgya, az Vltimas kicsit súlytalan, és mondjuk ki, tizenkettő egy tucat létezése okán jogosan tevődik fel a kérdés: van-e még tényleges kraft Vincent mester hagyatékában, és úgy általában a mostani egzisztenciájában, vagy egyre inkább az értelmetlen vergődés kategóriát erősíti minden megmozdulásával? Erre a kérdésre keressük a választ az Vltimas új, márciusban megjelenő albuma, az "Epic" kapcsán.
Nem teljesen ismeretlenül ültem le meghallgatni az új korongot. Tény, a 2019-es lemezt, a "Something Wicked Marches In" nem megjelenéskor hallottam, hanem valamikor egy évvel később a pandémia és a karantén árnyékában egy nagyon ráérős időszakban, de még ezzel együtt sem keltett túl komoly hullámokat bennem. Értsd: nagyjából kétszer hallgattam végig, nagyon odafigyelve, de egy dalt nem tudnék visszaidézni róla, annyira semmilyen volt az egész.
Na most, amikor megláttam, hogy az új album címe az, hogy "Epic", körülbelül úgy nézhettem, ki mint amikor egy többcsillagos étteremben a főszakács büszkén mutogatja nekem a kéttojásos rántottát, mint élete főművét. Fogalmazhatunk úgy is, hogy nagyjából annyi bizalommal közeledtem a lemezhez, mint PTSD-s veterán a tűzijátékhoz.
Az albumot nyitó intró igazából egy kis semmilyen szösszenet. Hangulatos, de igazából ugyanaz a pár másodperces dallam ismétlődik egyre zordabb háttérkörítéssel, de mondjuk azt, hogy ezt azért heti szinten elég sokan elkövetik a szcénában. Erre épül fel az első tényleges dal, az Epic. Itt már éreztem, hogy lesz valami a levegőben, ami miatt kicsit toxikus lesz a kapcsolatom ezzel a lemezzel. Ez a dal minden, csak nem epik, de még csak közepesen jónak sem mondanám. A vicc része (és ezzel meg is előlegezem a verdiktet), hogy ha csak pusztán a zenei részt nézem, akkor ez a lemez egy csont nélküli 10/10. Ami mégis odaveri az egész produktumot, az az ének, és ezt már rögtön a nyitódalnál az arcodba nyomja.
Tisztázzuk jó előre: David Vincent nem tud énekelni. Nagyon aktívan próbálkozik, de az egész inkább egyfajta kulturális katonai provokáció, mintsem értékelhető teljesítmény és itt most szigorúan a post-morbid időszakról beszélünk. Amit ezen az albumon tapasztaltam, az valahol egy nagyon ripacs színész és egy nagyon kiégett thrash metal énekes között van félúton. Vannak jobb pillanatok, de ezek általában masszívan tetézve vannak egy "higgyjétek már el, hogy tudok énekelni is, nem csak kiabálni" mentalitással, melyet borzasztó hallgatni. Röviden: a vokál egy kalap sz*r, csak ennyit akartam mondani.
Nem úgy a zene. Ha nem is olyan jó énekes Vincent, de tökéletes érzéke van hozzá, hogy kikkel kell együtt zúzni. A jelenlegi felállás úgy néz ki, hogy a dobok mögött Flo Mounier (többek között Cryptopsy, de élőben ütött az Annihilatornak is korábban), a gitáros Rune "Blasphemer" Eriksen (Aurora Noir, Twilight Of The Gods, korábban Mayhem is, de élőben Ghaal csapatában is játszott). Ez már önmagában erős kombináció, de hozzájuk élőben még felsorakozik a basszeros Ype Terwisscha van Scheltinga, aki például a Samaritan soraiból lehet ismerős, illetve a másodgitárt João Duarte szállítja, aki a Corpus Christii-ben penget.
Összegezve: a betonstabil extrém metal alapok minden irányból biztosítva vannak, és remekül is élnek vele. Az összes dalnak kegyetlenül jó húzása van, és tényleg olyan minőségű death metalt játszanak, melyet akár még a műfaj laikusainak is tudnék ajánlani mint stílusbevezetőt. Ezalól talán a záró Spoils Of War a kivétel, mely elég súlytalan semmi lett, és nekem van egy olyan érzésem, hogy csak azért került fel a lemezre, mert nélküle éppencsak megütné a félórát a játékidő.
Jelen esetben teljesen feleslegesnek érzem, hogy különösebben kitárgyaljuk az album hangzását. Ez főleg azért van, mert bár kellően vastag és arcbamászós a mehszólalás, de ettől függetlenül igazából kiszámolhatóan tök átlag death metal album hangzás. Jó meg minden, de nem téma tárgya. Az esztétika másik része a borító, mely egyszerűen csodálatos. Most azt leszámítva, hogy nekem masszívan a Gorgoroth "Incipit Satan" albumának a frontja jut eszembe, ez nem tudom már hanyadik sokfejű madaras-címeres borító, melyet életemben látok, de biztos vagyok benne, hogy ez már visszatérő poénnak minősül. Mindenesetre egyáltalán nem passzol a lemez hangulatához,de biztos jó pólóminta lesz.
Gondban vagyok az "Epic" objektív értékelésével. Egyrészt ha külön-külön nézem a lemez rétegeit, akkor egy nagyon szétesős, diszharmonikus összképet kapok, melyben van egy nagyon penge zenei alap, amire rátehénkedik egy szörnyen középszerű, de néha azt a szintet sem karcoló vokál.
Ha viszont egyben nézem az egészet, akkor valamivel jobb a helyzet, mert egy ponton túl megtanulod kiszűrni azokat a dolgokat, melyeket nem akarsz hallani. Kár, hogy erre lényegében rá vagy kényszerítve. De biztos vannak a világban Team David Vincentes arcok, nekik ez meg biztos ötcsillagos lesz. Én köszönöm, de egyelőre úgy vagyok vele, hogy inkább még egy sört kérnék, közben megpróbálom megfejteni, hogy ez mitől volt epikus.
6,5/10
