A német Primal Fear a nagy metalújjászületés idején indult 1997-ben, akkoriban, amikor a '90-es évek grunge-indította totális lenullázódását követően a stílus megrázta magát és a tradicionális ihletettségű bandák újabb generációja próbálta ismét magasra emelni a metal kókadt, sáros, megtiport zászlaját. A svéd Hammerfall, az olasz Rhapsody Of Fire és a délnémet Primal Fear szinte egyszerre nyúlt vissza az előző évtized muzsikájához és hozta vissza a fiatal rajongók számára a hangulatát vagy legalábbis az érzését annak a legendás korszaknak.
A taljánokkal és skandinávokkal ellentétben a teuton banda mindig is hitelesebbnek tűnt a szememben, ugyanis itt olyan zenészek játszottak, akik már felnőttként, aktív résztvevőként tolták a nehézfémet a nyolcvanas években is, azaz nem kellett azt valamiféle pózként magukra ölteniük. Mat Sinner basszusgitáros ugye 1982 óta gyűrte az ipart a Sinner főnökeként, Ralf Scheepers énekes pedig a relatíve sikertelen Tyran's Pace bandában, majd a mostanság hibernált állapotban leledző Gamma Ray korai éveiben frontemberkedett.
Scheepers afféle Rob Halford-epigonként ismert a metal világában: amikor 1997-ben nem őt választotta énekesének a legendás brit csapat, akkor Sinnerrel szépen megalapította a Primal Fear zenekart és azóta sem nézett vissza. A Nuclear Blast gondozásában július 17-én megjelent "Metal Commando" a tizenharmadik soralbumuk: huszonhárom év alatt ez igencsak korrekt teljesítmény, hiszen kétévente kijönni egy negyedszázad alatt az aktuális koronggal, majd beleállni a turnézásba valóban embert próbáló feladat, ráadásul Mat Sinner emellett még producerkedik, illetve saját brigádját is nyomja előre, szóval itt valódi metalharcosokról van szó, ez nem is lehet kérdés.
A lassan a hatvan felé közeledő két zenész mellett egy új, tavaly csatlakozott dobos és három gitáros dolgozik, így igazi ólomsúlyú riffelésre és hangzásra számíthatunk. Aki hallott már egyetlen Primal Fear-dalt is, az be tudja lőni tulajdonképpen a németek egész pályáját is: centire kihegyezett, fémesen éles és harapós teuton metal ez, alapvetően a '80-as évek első felének Accept-hangzásával, Rob Halford-féle magasakkal és sikolyokkal, tradicionalista, hagyományőrző metalesztétikával.
Akiben még felpislákolna egy szemernyi kétség, azt alaposan helyreteszi az albumcím: "Metal Commando". Nem mondom, hogy ez minden idők legklisésebb választása, azaz mégis mondom: igen, 2020-ban ez borzalmasan, kínosan klisés. És a gond az, hogy ahogy haladunk előre a dallistán a közel egyórás anyagban, ez az érzésünk csak erősödhet.
Kissé olyan érzésem volt a "Metal Commando" hallgatása során, mintha egy időkapszulát nyitottam volna ki: nagyon régen nem vettem elő már ilyesforma zenét kortárs bandától, de nem igazán esett jól most a találkozás. A heavy metalt megalapozó Accept, Judas Priest és Iron Maiden természetesen mindig is az örök kedvenceim maradnak, szívesen pörgetem meg ma is azokat a klasszikus albumokat, de tényleg nem tudok mit kezdeni azzal, ha egy banda harmincöt évvel ezután pontosan e csapatok eszközeit és megoldásait veszi elő ezredszerre is.
Az egész lemezen egyetlen nótára indult be a lábam, mégpedig a mocskosul aljas, tufa Accept-riffel és hipnotikus csordavokállal operáló The Lost & The Forgotten című tételre. Azt most hagyjuk, hogy ez tényleg az Accept territóriuma (gitárhangzás, hahó!), de itt legalább van ötlet és lendület. Sajnos a többi tétel egyszerű sika-mika. Az egyetlen kivétel a záró Infinity: itt pedig az újabb, progresszív korszakát élő Iron Maiden dallamai köszönnek vissza, de a közel negyedórás (!) dal végére unalmas, kissé gagyi szimfonikus könnyedzésbe torkollik ez is.
A legmegdöbbentőbb számomra azonban az Auto-Tune orrba-szájba történő használata volt: mintha a japán robotfejlesztés és -gyártás legszebb termékeit bemutató kiállításán járnánk és Scheepers mester androidja énekelte volna fel a hangsávokat. Fájó ezt a műanyag nyávogást hallani: tudom, hogy ma már ipari sztenderd a hangkorrekciós programok használata, de egy ennyire macsós és férfiasan kőkemény, láncosan őszinte stílusban ezt eldurrantani ... hát, nem tudom.
A Halo képében még a Helloween is tiszteletét teszi egy nóta erejéig (a kétlábdobos, ikergitáros zúzás mellett az Auto-Tune mizéria itt a leginkább tenyérbemászó és kézzelfogható), illetve menetrendszerűen érkezik a szokásos rockballada is (I Will Be Gone), szóval a kötelező elemek mind a helyükön vannak. Jól, dögösen szól a korong, azaz távolról nézve minden rendben levőnek tűnik. De bizony közelebbről megvizsgálva ez egy korrekt iparosmunka, egy grammal sem több annál.
Az egyetlen pozitívum a "Metal Commando" mellett az, amit a bevezetőben is leírtunk: ezt a fajta nosztalgiametalt csak olyan zenészek játszhatják hitelesen, akik mindig is ezt játszották, már a stílus kezdetei óta. Scheepers és társai ilyenek és az is tiszteletre méltó, hogy nem állnak be valami új, fiatalos trend mellé, ehelyett nyomják azt, amit szeretnek. De teszik ezt megkopott hanggal, fantáziátlanul, klisésen. Kár érte.
6,5/10
