A progresszív rock sosem tartozott a legnépszerűbb műfajok közé, ennek ellenére évtizedeken átívelő története egyáltalán nem akar véget érni. Éppen ellenkezőleg, sokadik reneszánszát éli, elég csak a nemrégiben napvilágot látott Rozsdagyár-cikkeket átfutni, máris meglepően sokat találkozunk a műfaj követőivel: Obsidian Kingdom, Mastodon, Draagyn, Fates Warning, Enslaved… Mindezen bandák a rock legkülönbözőbb ágai felől érkeznek, mégis megegyeznek valamiben, valamennyien fontosnak tartják a progresszivitást zenéjükben.

Mint azt már korábban, a walesi Magenta esetében érintettem, ahány zenekar, annyiféleképpen értelmezi ezt a fogalmat, talán éppen ettől szép és izgalmas egy-egy újabb ilyen irányú próbálkozás. Válasszuk most az étlapról az Argentínából, egészen pontosan Buenos Aires-ből származó 2112 nevű formáció új hangzóanyagát. Tudom, azonnal a fejükhöz kapnak sokan: 2112? Ez nyilván egy Rush-kópia lesz, hiszen a "2112" a kanadai trió 1976-ban megjelent legendás nagylemeze. Ne siessünk azonban az előítéletekkel, inkább hallgassunk bele, miféle számokat rejt a Juan Tambussi gitáros által vezetett, 1984 óta létező csapat kiadványa.

Már az első kompozíciónál (Los Caminos Del Diligente) lelepleződik két fontos tényező: egyrészt a spanyol nyelvű nyelvezet tűnik fel, másrészt az élesen metsző, keményen harapó gitár. Ezekből máris kiderül, hogy a 2112 nem a nyolcvanas-kilencvenes évek dallamos vokálokra kihegyezett Rush-tételei nyomán halad, hanem valóban, nevének megfelelően a lényegesen karcosabb hangzású ”2112” anyagot tekinti etalonnak.

Itt azonban máris egy fontos különbségre kell rámutatnunk: míg az 1976-os Rush-albumon jókora adag klasszikus fémet, hogy azt ne mondjam galopp-metalt találunk (ötvözve a fordulatokban gazdag zenei betétekkel), addig ezen a mai lemezen szervesen egymásra épülő, rockos/metalos, szerteágazó matekozás zajlik, mégpedig elsőrangúan. Ez olyasvalami, amit érdemes aggyal hallgatni, érdemes hátradőlve figyelni a sok keringő dallamfoszlányt, a veszettül húzós, tempót variáló, ütemet váltó dobot, a kalandozó basszusgitárt, mindazt az örvénylő keszekuszaságot, mely a 2112 védjegye.

A vokális részek amolyan kötelező jellegű házi feladatok, nagyon nem lehet belekötni egyikbe sem, de megjegyezni nem fog senki egy kósza dallamot sem, ezt náluk érdemes nagyvonalúan kezelni. Még a spanyolul értők is lazítsanak, mert valami azt súgja nekem, túl sok költőiség ezekbe nem szorult. Annyi baj legyen! Visszatérve az énekelt sorokhoz, azért egy ércesebb torkú énekes jól jönne ide. Kicsit haloványnak tűnik Juan orgánuma,és egy Ray Alder-szintű előadó révén lényegesen jobban érvényesülne a mondanivaló. Igaz, ebben az esetben kevesebb tere lenne a hangszereseknek, akik nyilván igénylik a nagyfokú szabadságot.

A harmadik nóta címe El Jardín De Mi Casa: ebben is van számtalan esemény, rengeteg kiállás, dallamtördelés, variálás, nem csoda, ha hét perc fölé kúszik az időtartam. A Hace Mil Anos a bevezető tételhez hasonlóan hosszan vezeti fel az énekes részeket, nem kapkodják el a dalolgatást a srácok, érezhetően az instrumentális részletek kidolgozásához van sokkal nagyobb tehetségük, érzésem szerint a vokális betétek teljes elhagyásával is nagyszerűen működne a produkciójuk.

Az előzőekhez hasonló szellemiségben fogant számok kellemes végigpörgetése meghökkentő kakukktojással zárul, nem is igazán értettem az utolsó nótára érkező hangulatváltást, hiszen ebben, a Parque Recreativo Para Zombis Buenos című dalban egy rekedten hörgő hang próbálja meg feldobni a hangulatot, és ez oly markánsan elüt az összes többitől, hogy az szinte már paródiának tűnik.

Ha ez a metalcore-ral való kacérkodás nem lett volna, akkor sem értékeltem volna túlságosan nagyra a lemezt, hiszen ilyesfajta zenét sokat hallottunk már, de egy izmos nyolcast megajánlottam volna a csapatnak, így inkább egy tisztességes hetesre szavazok. Hallgatható muzsika, barátságos a tónus, és van valami különös íze a spanyol prozódiának, de ha nagyon őszinték akarunk lenni, kicsit kevés benne az extra.

7/10