Az elmúlt öt-tíz év egyik markáns trendje volt a metalszíntéren belül a post-black metal: ahogy az lenni szokott, a kezdeti néhány fecskét gyorsan követték a trendmajmolók százai. Egy időben valóságos dömping volt a hasonszőrű kiadványokból: a csúcspont valahol 2017-2018 táján lehetett, majd szépen lassan kezdett lecsengeni a dolog és mára már tényleg csak azok a bandák maradtak talpon, melyek valóban kiemelkedő színvonalon, szívből alkotnak.
A 2011-ben megalakult osztrák Harakiri For The Sky ilyen: a hullám kezdeti szakaszában indultak és hamar annak zászlóvivőjévé váltak, legalábbis Európában mindenképp. A francia Alcest mellett (melyet akár stílusalapítónak is mondhatnánk) talán ők képviselik legegyértelműbben és legegységesebb módon a post-black metalt és ezt rendszeresen, kétévente megjelenő soralbumaik is kiválóan mutatják.
Elsőként a 2016-os harmadik, "III: Trauma" című albumuk kapcsán találkoztam velük (kritikánk ITT olvasható) és dallamérzékük, szerzeményeik érzelmi íve azonnal felhívta rájuk a figyelmet. Az a lemez az akkor éppen tomboló post-black metal trend kellős közepén olyan volt, mint egy korty friss levegő.
Azonnal lejött már néhány hang alapján, hogy messze kiemelkednek a kortárs mezőnyből: sokkal érettebb dalszerzői képességekkel rendelkeztek, mint pályatársaik többsége és valóban sikerült egyedi módon elegyíteniük a feketefémet a posztmodern melankóliával.
A 2018-as "Arson" című albumuk aztán a kiadványdömpingben elsikkadt nálam, ezért is voltam kíváncsi arra, hogy négy év után mivel állnak elő. Nos, Matthias Sollak (M.S.) mindenes és a csak J.J.-ként ismert énekes, V. Wahntraum a rendkívül jól sikerült 2016-os korongnál is sokkal finomabb és kidolgozottabb anyagot tett le elénk, ráadásul a dallamcentrikusság és az érzelmi katarzis is jobban érvényesül a dalokban.
A dallamokat az osztrákoknál a gitárok hozzák: a frontember végig a tipikus scremo-károgós hangján adja elő ezeket a kifejezetten depresszív, öngyűlölettel és melankóliával teli nótákat. Már az előző kritikában is jeleztük, hogy a Katatonia atmoszférája több helyen is beköszön a dalokban, noha a lavinaként dübörgő blastbeatek és a tremolo riffelés közben nem biztos, hogy erre is tudunk figyelni. A Harakiri For The Sky remekül játszik a tempóváltásokkal, akusztikus betétekkel, azaz a hangszerelési finomságokkal. Ezek mind hozzájárulnak ahhoz a kompozíciós ívhez, melynek végén tényleg szíven ütnek minket a szerzemények.
A lemezen egyébként számos neves zenész is vendégszerepel: az Alcest énekese, Neigea a Sing For The Damage We've Done, a Gaerea névtelen vokalistája a Silver Needle / Golden Dawn, míg a Septicflesh dobosa, Kerim “Krimh“ Lechner minden nótában szerepel. Maga a korong témája az ógermán és skandináv mitológiában és folklórban létező misztikus, gonosz lény, a Mære, mely - miközben az emberek alszanak - éjszaka a mellükre mászik és rémálmokat plántál beléjük.
Mindez persze áttételesen, indirekt módon jelenik meg a dalszövegekben, melyek jórészt a veszteségről, a fájdalomról és traumáról szólnak. Ez nem véletlen: a lemez 2020 tavaszán, a koronavírus-járvány első hullámában, a teljes lezárás időszakában került rögzítésre és minden valószínűséggel alapvetően befolyásolta a mondanivalót.
A "Mære" monstre album: majd' másfél óra hallgatnivalót kínál tíz tételben, azaz átlagosan olyan kilenc perc körül forognak itt a dalok. Valljuk be, ez embert próbáló feladat: a mai három-négy másodperces videók és mémek korában ez totálisan szembemegy a korszellemmel, de ennél szebb feladatot nehezen találhatnánk most magunknak.
Az időjárás, az igazi tél megérkezte, a korai sötétedés (no meg a világ elég nyomorúságos általános állapota) nagyon is passzol a lemez atmoszférájához. Néha jólesik a lelkünknek belemerülni a fájdalom szépségeibe vagy csak üres fejjel bámulni bele a hóesésbe. Az osztrák csapat ehhez tökéletes aláfestőzenét alkotott: tele vannak egyfajta komor, furcsa szépséggel ezek a dalok és csak ránk vár, hogy felfedezzük azt magunknak.
10/10
