Lassan teljesen kiveszett a nemzetközi könnyűzenei színtérről az Americana vagy heartland rock. Ez a csak az Egyesült Államokra jellemző, annak zenei örökségét (blues, folk, country, rock and roll, gospel, rhythm and blues) ötvöző, történetmesélős, elsősorban a vidéki életmódra koncentráló stílus az elmúlt negyven évben mindig képes volt kitermelnie magából világsikert elérő sztárokat, itt elég is, ha olyan neveket említünk meg, mint Tom Petty, Bruce Springsteen, Bob Seger, John Cougar Mellencamp vagy éppen Chris Isaak. 

Ahogy aztán a kétezres évek közepétől kezdve minden zenei vonal a rap és a pop irányába kezdett elmozdulni (lásd a metalt vagy a countryt), ez a fajta keresetlen, őszinte, mégis rendkívül szerethető világ teljesen visszaszorult még az Államokban is valahová a kerti partik hátsó udvarára vagy éppen a kisvárosi rádióadók éjszakai műsorsávjába.

Pedig még a kilencvenes években is óriási világslágereket szült a szcéna: Tom Petty és Bruce Springsteen számtalan dala uralta a listákat és úgy tűnt, hogy a sikernek sosem lesz vége. De a világ változik, stílusok tűnnek fel és el a süllyesztőben. Ám érzésem szerint a roots rock túl fogja élni a zeneipar trendhullámait, mert olyan dolgokról énekel, melyek közvetlenül szólnak a hallgatósághoz, mindennapi, átélhető élményeket és érzéseket közvetít könnyen befogadható, de rendkívül magas színvonalon.

A dalszövegek kiemelkedő fontossággal bírnak ebben a stílusban, éppen ezért nem véletlen, hogy mindig is egy dalszerző-énekes-gitáros a főszereplőnk, akit ugyan kísérhet állandó együttes (Heartbreakers, E Street Band, The Silver Bullet Band), de kétségünk sem férhet hozzá, hogy itt egy adott előadó akar hozzánk szólni, elmesélni életét és megosztani velünk gondolatait.

Az egy texasi kisvárosból származó, 26 éves Austin Meade saját bevallása szerint metal- és rockrajongó lelkipásztor édesapja lemezgyűjteményén nőtt fel, de zenéjében a southern és pszichedelikus rock mellett nagyon érezhető a kortárs country és dark pop hatása is. De mindezzel együtt a március 19-én a Spinefarm Records gondozásában megjelenő harmadik soralbuma, a "Black Sheep" a hetvenes évek klasszikus rock vonalán mozgó, csak a gitár-dob-basszus szentháromságában hívő anyag lett. 

A tizenkét tételes, háromnegyed órás játékidejű korong tulajdonképpen hézag nélkül egy tökéletes, hibátlan rocklemez. Austin Meade dalszövegei frappánsan, viccesen mesélnek az útkeresés, a fiatalok életkezdésének nehézségeiről, párkapcsolati problémákról, a felnőtté válás kényszeréről, a céltalanság és a magány legyőzéséről vagy éppen elfogadásáról és bár még az eddig kihozott videók láttán is önkéntelenül vigyorogni kezdünk, mégis az egész korongot átlengi valamiféle szomorúság, félszegség, sebezhetőség.

Az énekes kegyetlenül őszinte, legelőször is önmagához: a dalokban, melyek a klasszikus hangszerelés dacára nagyon is változatosak, gyakran kíméletlen kendőzetlenséggel céloz meg olyan témákat, melyek totálisan szembemennek modern korunk közösségi média által vezérelt, filtereken keresztül megszűrt álvalóságával.

A minden bizonnyal az amerikai válóperes ügyvédek szövetsége által szponzorált Happier Alone, no meg a szomorkásan is röhejes Déjà Vu a lemez legnagyobb slágerei, de a családalapítással szembenéző vidám, kedves, álmodozós Settle Down is azonnal hat. Érdekes módon a két leghúzósabb tétel, a Dopamine Drop, valamint a Black Sheep keretbe foglalja a stúdióanyagot. Ez a két tétel súlyosan ritmizáló és riffelő, sötét darabok, a '70-es évek klasszikus proto-metaljának nyomvonalán. 

A Good Side is rádióbarát módon támad, némileg visszhangozva a Foo Fighters Learn To Fly című korai slágerét. De a lemez igazi erőssége abban rejlik, hogy az említett tételeken felül a rejtett, szomorkás, depresszívebb atmoszférájú darabokban is ott van a remény, az önmagunk elfogadásának ereje. A korábban említett szomorúság nem valami letaglózó, funeral doom módra magába húzó tényező itt, hanem a realitással való szembenézés eszköze.

Ennek végkifejlete a záró és egyben címadó, Austin Meade egyfajta ars poeticájaként is felfogható dal, melyben a dalszerző végleg beint az elvárásoknak, a másoknak való megfelelés kényszerének és nyugodtan belebújik a feketebárány-bőrbe. 

A totálisan eszképista (death, black, power) metal rajongói minden valószínűség szerint unalmasnak vagy akár érdektelennek és szürkének is találhatják majd a texasi zenész korongját, mindenki másnak azonban igazi gyöngyszem lehet a "Black Sheep": számomra eddig az év rockalbuma.

10/10