A folk metalt lehetetlen elrontani, viszont közel lehetetlen tökéletesen csinálni is. Persze, szórakoztatóak a szőrbe-bőrbe öltözött nagyhajú fiúk-lányok, férfiak és asszonyok, ahogy nyomják a duplázót a nyenyerére, de nagyon nehéz a népzenei hatásokat úgy és olyan mértékben használni, hogy a zenei produktum több legyen hagyományőrző szórakoztatásnál. A System Of A Down-on és a Thy Catafalque-on kívül kevés olyan bandát tudok felsorolni, mely gyökereit anélkül tudja beleszőni zenéjébe, hogy az értelmezhetetlenné váljon a folk metal kategóriáján kívül. Erre a rövid listára azonban most már felvéshetjük a Hand Of Kalliach-t is.
Az együttest két tag, egészen pontosan férj és feleség alkotják. Ez a formátum tudjuk, hogy jól működik: kézenfekvő példaként citálhatnám a The White Stripes-t, de az undergroundból egyre inkább az ismertség felé törekvő kiváló banda, a Spiritbox is egy sikeres házasság gyümölcse. A kémia – természetesen – működik, két emberes felálláshoz képest meglepően gazdag hangzást kapunk, meggyőződésem, hogy együttesek ennek a létszámnak a kétszeresével is alkottak már szárazabb anyagot.
A 2020 végén debütáló „Shade Beyond” korongra nehéz bármilyen címkét rásütni, de talán a folk metal és a dallamos death metal szerelemgyereke a legjobb kifejezés rá. Valójában azonban egyik kategóriának sem felel meg tökéletesen. A folk elemek a lemez elmosódó álomszerűségéért és egyedi atmoszférájáért felelnek, míg a death vokálok és riffek tartják egyben a hangzást, és adnak dinamikát, tartást a daloknak. Ezek keveréke, és a különböző effektek szokatlan használata alkot egy egyedi, gyönyörű, de mégis horzsolóan kemény elegyet.
Mennyi hangszer, és milyen kevés zenész - egy kétfős bandában bizony mindenkinek két-három ember helyett kell dolgoznia. A munkamegosztás a Hand Of Kalliach esetében a következőképp alakul: John Fraser felel az énekért, gitárért és dobokért, neje, Sophie Fraser pedig vokállal és basszusgitárral járul hozzá a családi vállalkozáshoz. Ellenben viszont a már említett Spiritbox Courtney LaPlante-jével, Sophie elsősorban nem hörgéssel, hanem tiszta énekkel száll be a buliba.
Hangja - mely az albumzáró White Horizonban kerül reflektorfénybe - tökéletes kontrasztot alkot John agresszív vokáljával. Az angyali, csilingelő hang és a marcona hörgések az abszintot juttatják eszembe: bár az üvegen egy törékeny zöld tündér táncol, a palack valódi mérget rejt. Mégpedig nem is akármilyet, és akkor itt most vissza is kanyarodok az alkoholgőzös párhuzamról magára a zenére. Hallottunk már hörgést nem egyszer, nem kétszer, úgy vagyunk ezzel, mint Gombóc Artúr a csokoládéval: száraz hörgés, hurutos hörgés, ijesztő, brutális, szigorú, kerek, szögletes, gömbölyű – az extrém metal rajongóit nehéz meglepni. A Hand Of Kalliach sem rugaszkodik el szokatlan mértékben a már megismert énektechnikától, viszont egy kis csavart mégis belevisz a történetbe.
A vokálon, akárcsak az album sok más elemén, folyamatosan rajta van egy erős visszhang effekt, ezáltal az extrém torokhangok is elvarázsolttá, mesebelivé válnak - már ha az ember szereti az olyan meséket, melyek nem hogy elaltatják, sokkal inkább ébren tartják az embert. A gurgulázó hörgésekről, és az elmosódó, éteri kíséretről nekem kapásból a nagyszerű H. P. Lovecraft „Árnyék Innsmouth felett” című novellájának haltestű, ellenséges lényei jutottak eszembe, ahogy torz végtagjaikkal nyálkásan cuppogva vonulnak végig Innsmouth holdfényben fürdő tengerparti városán, életre-halálra keresve a közéjük betolakodott gyanútlan utazót.
Tele van a metalszcéna nagyívű, egy óra hosszát is meghaladó albumokkal, és már-már pofátlanul elnyújtott, tizenplusz perces dalokkal; igazán sajnálom, hogy pont egy ilyen magával ragadó album sikerült ilyen fájdalmasan rövidre. Még a hétperces In Tempest Wrought című tételt is el bírtam volna még hallgatni egy darabig; hiába az átlagon felüli hossz, és a dinamikus tempó, a Hand Of Kalliach zenéje és zenészei egyszerűen fáradhatatlanok.
A hangzás sötét, hullámzó, homogén nyugalma, akár a zavaros tenger, bizarr meglepetéseket tartogat, legyen az akár egy black metalos betét, egy váratlan dobtéma, egy avatatlan fül számára felismerhetetlen hangszer, vagy akár csak egy jól bevált duplázó futam. Nagyon remélem, hogy a huszonhárom perces EP még csak a kezdete annak a projektnek, amit a skót duó a metal színtérnek tartogat.
9/10
