Egy metalzenekar sikerességének fokmérője lehet, hogy mennyire elismert az együttes a saját műfajának rajongóin kívül. Azaz, hányan ismerik a csapat nevét azok közül, akik egyébként nem hallgatnak kifejezett kemény muzsikát? Ha a válasz a sokan, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy az a banda már elérte azt a státuszt, melyről megalakulása idején álmodozott. Ide sorolható az AC/DC, a Metallica vagy az Iron Maiden - ezeket a neveket még azok is ismerik, akik talán életükben nem hallottak tőlük egyetlen felvételt sem.
Azonban van a kemény műfajon belül egy olyan relatíve sikeres kategória, mely még kifejezetten jónak mondható, azonban nem jelent egyet a nemzetközi elismertséggel. Ebbe a kategóriába tartozott a dallamos death metalt játszó hannoveri Dawn Of Disease zenekar, akik 2003-tól 2020-ig voltak aktívak (kisebb szünettel). Szintén ide tartozott az ugyancsak hannoveri Cripper nevű thrash metal banda Britta Görtz énekesnővel a fedélzeten. Ők 2005-től 2018-ig adtak ki lemezeket. Ezekkel a kiadványokkal mindkét zenekar bevéste nevét a műfaj ismert előadói közé. Ennél tovább azonban egyik sem jutott. Mert hiába volt a Cripper legnagyobb dobása, az Animal of Pray videója egymillió hétszázezer megtekintés fölött, sajnos a zenekar népszerűsége egyre csökkent. Ugyanez történt a D.O.D esetében is.
Most a frissen alakult Hiraes zászlaja alatt a két zenekar összevonta erőit: a hangszeresek az előbbi formációból érkeztek, míg a frontember az utóbbiból (igaz, időközben Britta Görtz a Critical Mess 2018-as és 2019-es lemezén is énekelt). A műfaj pedig groove-alapú dallamos death/thrash, még azon belül is extradallamos vonásokkal.
Olivier Kircher és Lukas Kerk gitárosok úgy ontják magukból a jobbnál-jobb témákat, mint akik akkor sem fogynának ki ezekből, ha reggelig kellene alapozni. És ezek nem pusztán kövér riffek vagy a sorok közé betűzdelt kósza hangjegyek, hanem szép hosszú, tekervényes szólók, abból a fajtából, amiket lehetetlen megunni. Ők mintha csak hallanák a tömeg óhaját, adagolják is becsülettel a dallamokat, az teljesen biztos, hogy a klasszikus fém szerelmesei tölcséren át öntik majd hallójárataikba ezeket.
A dob-basszus együttműködésben sincs hiba, tökéletesen szól az egész zenekar, pontosan úgy, ahogy a mai stúdiókörülmények között egy profi csapatnak szólnia kell. Térjünk rá a fő kérdésre: indokolt volt-e az énekesváltás? Hozott-e minőséget Britta a zenekarba? Véleményem szerint igen. Még akkor is így gondolom, ha tíz emberből kilenc valószínűleg hallás után meg nem mondaná a frontember nemét.
Britta ugyanis brutálisan férfiasan tolja az éneket, minden finomkodás nélkül. Szinte leharapja az ember fejét. (lásd Under Fire nóta, vagy tulajdonképpen bármelyik). Egy csúcs-dallamos zenei közegben egy abszolút dallamtalan, üvöltöző fenevad. Érdekes kombináció. Kiemelném azonban, hogy a bestia minden extremitása ellenére, a szövegeket végig jól lehet érteni, vagyis ez nem a „morgok egyet, azt csókolom” típusú blöffölés, hanem a prozódiára ügyelő előadóművészet - nagy különbség!
A Grain Of Sand, majd az ezt követő 1000 Lights is magas hőfokon izzó, gyors fordulatszámon pörgő tételek, a Hiraes nem megy át egy pillanatra sem a könnyfakasztó, balladisztikus hangvételbe, ez nem az a banda! Náluk a Paradise Lost lehet az alap, még az Icon-időkből, vagy a szintén hasonló kontrasztokat megvillantó Bolt Thrower. Ugyanilyen értékeket látok a címadó nótában is, melyhez szintén készült egy látványos videó.
Némileg rokonítható az egész zenekar a kilencvenes évek elején viszonylagos ismeretségnek örvendő Holy Moses együttessel. Ebben az Aachenben működött thrash metal bandában is gyönyörű dallamokban bővelkedő szólókat villantottak meg a gitárosok, és Sabina Classen énekesnő is Brittához hasonló, férfiasan erős orgánummal süvöltötte végig a nótákat.
Ami a Hiraest illeti, itt - azt hiszem - mindkét fél elégedett lehet az együttműködéssel: a srácok egy karizmatikus, végtelenül elhivatott, a műfaj iránt elkötelezett énekest kaptak, míg Britta a Crippers-nél jóval fajsúlyosabb zenei alapot, melyben jobban érvényesül karaktere. Ugyanakkor a nagy nemzetközi visszhang kirobbantásához érzésem szerint ez még mindig kevés. Valamivel fogósabb, megjegyezhetőbb témák kellenének, mert a sok riff között elvész a valódi egyéniség. A kicsit markánsabb, átgondoltabb dalszerkezetek sokat segíthetnének abban, hogy a Hiraes saját, csak rá jellemző hangzásvilágot építsen ki magának.
8/10
