A doom/death metal tinédzserkorom egyik meghatározó zenei irányzataként funkcionált. A '90-es évek eleje-közepe táján nagy hatással voltak rám az olyan csapatok, mint a Paradise Lost, a My Dying Bride, az Anathema vagy éppen a Tiamat. Az akkoriban újszerűnek és egyben divatosnak számító műfaj manapság már nem igazán tud labdába rúgni, mondhatni leáldozóban a csillaga (ez a folyamat már hosszabb ideje zajlik, illetve nyugodtan kijelenthetjük, hogy tulajdonképpen véget is ért: a stílusirányzat népszerűsége visszasüllyedt a kiindulóponthoz, az underground színtér falai közé).
Kisebb rá a kereslet, kevesebben művelik, de jó lemezek ma is születnek ezen a vonalon. A 2007-ben elstartolt finn doom/death formáció, a Hooded Menace augusztus 27-én dobta piacra hatodik nagylemezét "The Tritonus Bell" címmel a Season Of Mist gondozásában. Az albummal jegyet váltottam arra a bizonyos nosztalgiavonatra, mely visszarepített egyenesen a doom/death metal fénykorába, a '90-es évek első felébe.
Ritkán akad a kezeim közé ehhez hasonló anyag: nosztalgia ide vagy oda, a korong egyáltalán nem nevezhető elavultnak, régiesnek. Megidéz egy rég letűnt korszakot, de egyben megújítja, illetve friss vért pumpál a pislákoló fényű színtérbe, előkészíti a terepet egy esetleges újabb felíveléshez (kicsi rá az esély, hogy ez valaha bekövetkezik, de sosem lehet tudni).
A Hooded Menace nem tétlenkedett az elmúlt tizennégy év során: a hat sorlemez mellett megosztott kiadványok és EP-k sora is színesíti a diszkográfiájukat. Ami pedig az indulásuk óta bekövetkezett tagcseréket illeti, sajnos az is tekintélyesnek mondható. De a lényeg, hogy a Harri Kuokkanen énekes, Lasse Pyykkö gitáros-basszer, Teemu Hannonen gitáros és Pekka Koskelo dobos alkotta jelenlegi felállás méregerős, akárcsak az új lemez dalai.
A „The Tritonus Bell” a doom/death metal mellett sok-sok heavy metalos részt is tartalmaz, melyek rendkívül elegánsan fonódnak össze a doom alkotóelemeivel. Az intró (Chthonic Exordium) és a nyitótétel (Chime Diabolicus) pedig tökéletesen illusztrálja mindezt: a melodikus felvezetés után berobban egy Trouble-szerű riffgyalu, ebből egy heavy metalos betét bontakozik ki, majd százszázalékos doom-üzemmódba kapcsolnak.
A korai Paradise Lost világa sokszor visszaköszön az album negyvenhét és fél perce alatt, de a kilencvenes évek meghatározó doom/death bandáinak érzésvilága szinte végig jelen van. A srácok nagyon érzik ezt a vonalat, az olajozottság és a rutin mellé a dalszerzési véna is felsorakozik: egymás után gördülnek elő a hangfalakból a jobbnál jobb, ötletesebbnél ötletesebb, rendkívül hangulatos szerzemények. Bónuszként feltettek a lemezre egy W.A.S.P.-átdolgozást (The Torture Never Stops) is, mely valamelyest megtöri a vonalvezetést, de mivel az album nagy része heavy metallal átitatott, nem annyira zavaró a dolog.
A „The Tritonus Bell” nem az a kimondottan lúdbőrözős anyag, ám elejétől a végéig hangulatos, jól megkomponált dalokkal és erőteljes, dinamikus hangzással operál (a lemez producere/hangmérnöke Andy LaRocque /King Diamond/ volt). Aki a kilencvenes évek elején a Paradise Lost és társai muzsikáján szocializálódott, annál valószínűleg örömkönnyek hullanak majd a Hooded Menace új korongját meghallván.
9/10
