A floridai death metal színtérről 1987-ben indult Cynic talán az egész mezőny egyik legérdekesebb, de mindenképpen legbonyolultabb pályájú zenekara. Óriási hatással voltak a technikás, illetve progresszív death metal stílus kialakulására (nem is mindig anyacsapatuk tagjaiként), de mára már olyan messzire kerültek egykori zenei szállásterületükről, mint talán a black metalban az Ulver.
Paul Masvidal gitáros-énekes és Sean Reinart dobos voltak az alapítók és ők jelentették tulajdonképpen mindvégig a banda kreatív magját, így nem is meglepő, hogy 1991-ben mindketten csatlakoztak a Chuck Schuldiner vezette Death-hez és velük készült el a "Human" korong, mellyel igazából beindult a technikás death metal stílus. Ez azonban csak kisebb kitérő volt számukra, mert 1993-ban végre megjelentették a Cynic debütalbumát "Focus" címmel.
Az anyag már akkor jelezte, hogy az együttes szűknek érzi a death metal kereteit és hatalmas ugrásokkal tágította-rúgta ki azokat. Leginkább a dzsessz, illetve a progresszív metal elemeivel itatták át a dalokat, ráadásul Masvidal (hangszálproblémái miatt) csak vokóder segítségével hozta a vokáltémákat, Tony Teegarden billentyűs lett a hörgőfelelős. Ekkor érkezett hozzájuk Sean Malone basszusgitáros is.
Az extrém metal színtér finoman szólva nem fogadta kitörő örömmel a lemezt, ez vezetett többek között ahhoz, hogy a Cynic 1994-ben be is dobta a törülközőt: tagjai mellékprojektekbe temetkeztek aztán az elkövetkező évtizedben és egészen 2006-ig kellett várni az újabb összeborulásra. Onnantól kezdve meglehetős rendszerességgel jöttek ki kiadványaik (két soralbum és két EP).
2015-ben aztán teljesen váratlanul Sean Reinart bejelentette, hogy a zenekar megszűnik zenei és személyes okok miatt. Masvidal a banda nevében hevesen cáfolta ezt: az egész vitából végül aztán ügyvédi közreműködéssel sikerült kikecmeregniük és 2017-ben a Cynic közölte, hogy Reinart nélkül mennek tovább, akinek a helyére Matt Lynch dobos került.
2020 januárjában Reinart 48 éves korában elhunyt, decemberben pedig Malone öngyilkosságát jelentette be az együttes, így Masvidal maradt egyedül az alapító alaptagok közül. Dave Mackay billentyűs vette át a posztot, aki a friss albumra a basszustémákat is megírta és szintetizátorral játszotta fel. Az "Ascension Codes " címre hallgató negyedik soralbumuk végül 2021. november 26-án jelent meg a Season Of Mist kiadó gondozásában.
A Cynic zenéjének (és így az új lemeznek) a befogadásához (a megértés szót direkt nem használom) elengedhetetlenül szükséges a mára egyedüli dalszerző és zenekarvezető, a kubai származású Paul Masvidal mozgatórugóinak megismerése. Szerencsére a gitáros-énekes sokat nyilatkozott ezekről, sosem csinált titkot semmiből, ráadásul többször is jelezte, hogy világszemlélete a Cynic integráns részét képezi.
Nos, Masvidal tökéletesen beleillik abba a képbe, melyet a különböző streaming-csatornákon futó kortárs amerikai sorozatokból ismerhetünk, de leginkább amolyan poszt-modern Szilícium-völgyi varázsgombának tűnik. Tizennyolc éves kora óta vegán, melegségét 2014-ben jelentette be, buddhista, gyermekkora óta meditál és jógázik, de elkötelezettje a legkülönbözőbb ezoterikus-spiritualista eszméknek és konteóknak (ufók, gabonakörök, alternatív orvoslás, miszticizmus, pszeudo-tudományok, stb.). A fentiekből is kitűnhet, hogy a Cynic semmilyen módon nem passzírozható be a heavy metal kliséi közé: zenéjük vezérfonala leginkább a szépség és a béke, legkevésbé sem az agresszió.
Az "Ascension Codes" hallgatása során azonnal beugrott egy szellemi előkép, mégpedig a '70-es évek brit progresszív rock hullámának egyik legfantasztikusabb bandája, a Yes. Tőlük is leginkább az 1973-as lemezük, a "Tales From Topographic Oceans". Ennek is központi vezértémája az ezotéria, mivel az egész album hindu szent szövegekre épül. Pontosan ugyanennyire elvont, a nyugati ember számára kvázi befogadhatatlan gondolatiság húzódik meg a Cynic korongja mögött is. Csak hogy néhány számcímet említsünk: A tudatosság építészei, A multiverzum, melyben atomok énekelnek, Mitikus kígyók, DNS-aktiválási sémák.
Ráadásul a szűk ötvenperces anyagon tizennyolc tétel sorakozik, melyek közül a fele félperces átkötés, vokóderes ambient őrület, sci-fi / spirituális agymenés, melyek számomra rendkívül bosszantó módon törik meg a dalok organikus egységét és folyását. Ezeket nemhogy nem érzem nélkülözhetetleneknek, hanem kifejezetten zavaróak az egyébként remek szerzemények befogadása során.
A teljes nóták csont nélkül illenek a csapat eddigi diszkográfiájába: elektronikával sűrűn, de okosan megtámogatott darabok ezek, melyek ritkán szorulnak az énektémák vezetésére. Leginkább modern, dzsesszes-fúziós progresszív metalként lehet a Cynic aktuális produkcióját jellemezni: átkozottul finom dallamokkal teli, remek gitármunkával rendelkező anyag lett az "Ascension Codes", melyet hónapokig lehet hallgatni-elemezgetni-élvezni és le a kalappal Matt Lynch és Dave Mackay előtt, mert elődjeik hiányát (ha nem is feledtetni, de) pótolni tudják.
Csak ezek az ezoterikus félpercesek ne lennének itt: Masvidal szempontjából ezek minden bizonnyal az átfogó koncepció szerves részét képezik, de az átlagos zenehallgató számára, aki a zenéért önmagáért kapta kézbe az új albumot, ezek bizony csak akadályok, hosszú távon mindenképp. Emiatt nem érzem tökéletes tízpontos cuccnak a korongot és ezért bizony kár. A rajongók (remélem) túl tudnak ezen lépni, mert a törzsanyag kimagasló színvonalú. Fogalmam sincs, hogy Masvidal folytatja-e, akarja-e egyáltalán folytatni a zenekar harmincnégy éves történetét, de ha ez az utolsó Cynic-album, akkor sincs okunk a csalódásra.
9/10
