1996-ban alakult meg a finn Omnium Gatherum: ez pontosan negyedszázad év, azaz már egy teljes generáció nőtt fel az indulásuk óta. Furcsa ebbe belegondolni: a dallamos death metal, mely a kilencvenes évek derekán robbant be, mint a metal vadonatúj hajtása, már maga is afféle tradicionális, hagyományőrző ágává vált a rockzenének.
A finnek azonban mindig is egy kicsit másképp, máshogyan álltak hozzá a stílushoz, ám az új albumuk újabb váltást jelez. Az Omnium Gatherum a melo-death vonalból gyakorlatilag egyedül ötvözte a hörgős éneket és a klasszicista riffeket először a power metal, később a progresszív metal dallamvilágával.
Furcsa, de rendkívül kellemes és fülbemászó végeredmény született ebből a megközelítésből: tulajdonképpen már csak a vokál emlékeztette a hallgatót arra, hogy itt mégiscsak egy halálfém banda muzsikál, mert a melódiák révén igencsak rádióbarát, befogadható nóták és lemezek gyarapították a csapat diszkográfiáját (2016-os korongjukról ITT írtunk kritikát). Gyakran volt az az érzésem, hogy gyakorlatilag egy tőrőlmetszett power együttest hallgatok, melynek az énekesét egy death bandából akasztották le.
Mára csak Markus Vanhala gitáros maradt az alapítók közül a zenekarban, ráadásul az előző, 2018-as albumuk óta a fél tagság lelépett. Gyaníthatóan a pandémia okozta koncert-, így bevételkiesés okozta azt, hogy Joonas Koto ritmusgitáros, Tuomo Latvala dobos és Pyry Hanski basszusgitáros is a távozás mellett döntött. Őket Mikko Kivistö (basszusgitár) és Atte Pesonen (dob) pótolta, illetve Vanhala felel immár a mind nagyobb teret kapó tiszta, dallamos énekért is.
November 5-én a Century Media gondozásában "Origin" címmel jelent meg kilencedik soralbumuk és a promószöveg olvasgatásakor nem egy alkalommal húztam fel a szemöldökömet. Az teljesen rendben van és ők maguk is elismerik, hogy pályájuk során folyamatosan távolodtak a melo-death színtér hagyományos eszközeitől, megoldásaitól: mindig is becsültem őket azért, mert sosem ültek fel a poptrend vonatára és bármilyen külső hatást is vontak be zenéjükbe, egyértelműen metal volt a végeredmény.
Azonban mit kezdhetünk az olyan megjegyzésekkel, hogy ők AORDM-t (adult-oriented death metalt) játszanak, melyet leginkább felnőtteknek szóló death metalként fordíthatnánk? Elmondásuk szerint a Def Leppard klasszikus "Hysteria" korongjának halálfém verzióját akarták most megalkotni, melyet vigyorogva hallgathatunk egy Corvette-ben furikázva a napsütéses Miami partjainál. Hát, nem tudom.
A '80-as évek AOR-hatása leginkább a tiszta refrénekben és az álmodozósabb, szintiszőnyeggel megtámogatott dallammenetekben érhető tetten, de szerencsére azért nem járták be azt az utat, mint a Soilwork tagjai tették saját The Night Flight Orchestra elnevezésű projektborzalmukkal. Inkább csak esztétikájában emlékeztet az "Origin" az olyan bandákra, mint a fentebb már említett Def Leppard, a Journey, a Toto vagy éppen a Boston.
Az "Origin" dalaiban már nyoma sincs a power metalnak: a helyét átvették az AOR-hatású tiszta refrének, illetve a progresszívabb gitártémák. Ez utóbbira remek példa az akár egy instrumentális Dream Theater-tételként is felfogható nyitó Emergence, de több darabban is fel-felbukkannak a hasonló megoldások.
Az egyik leginkább ható szám a kilenctételes, ötvenperces anyagról a Paragon: ez mintegy zanzásítva mutatja be az egész "Origin" korong szellemiségét. Hagyományos dallamos death metal és remek, tiszta énekkel megtámogatott refrén: a végeredmény pedig egy pörgős nóta. Az egyértelműen AOR-jellegű, kvázi-nosztalgikus indítású Reckoning egy kifejezetten tempós, slágeres szerzemény, talán a lemez legerősebbje egyben.
Az album második fele némileg szigorúbb: kiemelkedik a kissé vegyesfelvágott jellegű Fortitude, melyben a doom-death és a '80-as évek atmoszférája keveredik több-kevesebb sikerrel, illetve a záró Solemn a maga kilenc percével, mely afféle miniopera, súlyosabban megdörrenő riffekkel és némi melodikus túltengéssel.
Természetesen a finnek nem lennének finnek, ha az "Origin" nem tartalmazna némi északi melankóliát. Van az is itt, azonban most nem ezen van a hangsúly. Mintha az Omnium Gatherum célja egy afféle feelgood-korong elkészítése lett volna: ezt támogatja a rendkívül lekerekített, mindenféle nyerseségtől mentes megszólalás is, illetve a tiszta kórusok és a kellemes dallamok mindenekfelettisége.
Szóval most némileg más lett a banda aktuális anyaga, de ez korántsem jelent minőségbeli romlást. Mondhatjuk azt is, hogy a finnek behódoltak a korszellemnek, a "mindenki menekül a metalból" trendnek, de ahogy a bevezetőben írtuk, az Omnium Gatherum olyan, mint a német ipargyárak: hiába egy porszívóüzemről van szó, valahogy mindig tankok és bombázók kerülnek le a gyártószalagról. Bármennyi külső hatást is épít be az Omnium Gatherum a dalaiba, valahogy a végeredmény mindig metal lesz és ez nagyon is rendben van.
8,5/10
