Kicsit gondban vagyok jelen cikkünk alanyával. Na, nem azért mert rossz lenne, erről szó sincs. Magáról a csapatról viszonylag kevés információt lehet találni. Igazából azokra az infókra tudok alapozni, melyek a sajtóanyag részét képezik. Viszont ebben túl sok eredettörténet nincs. Annyi kiderült, hogy a Burned In Effigy egy Chicago-i gárda, és jelen albumuk az első tényleges lemezük. Ugyan 2017-ben volt egy EP-jük "Terrestrial" címen, de ez a tényleges bemutatkozásuk.
Zeneileg egyfajta progresszív death metal csapatról van szó, de itt-ott feltűnnek már-már neoklasszikus elemek is, úgyhogy az összkép elég izgalmas. Amire még felhúztam a szemöldököm, az a lista, hogy kikkel voltak színpadon eddig. Többségében kisebb death metal csapatokról van szó, de a lista a Mushroomheaddel indít. Kifejezetten érdekes koncert lehetett ... Gyorstalpalóból legyen elég ennyi, nézzük, milyen lett a "Rex Mortem".
A nyitó Doomsayer egy masszívan At The Gates-felütésű tétel. Ez egyébként nem véletlen, és nem plágium, külön ki van emelve a sajtóanyagban, hogy a lemezen főleg az olyan hatásaik érvényesülnek, mint a The Black Dahlia Murder, az At The Gates vagy a Between The Buried And Me. Erre az egyik legjobb példa a következő tétel, az Artorias. Ez ténylegesen olyan, mintha a Black Daliah találkozna a Betweennel. Tulajdonképpen ez a párosítás érvényesül a legtöbbször, és ami ebben a legmeglepőbb, hogy még így sem tűnik az album egy mindent bele kópiaturmixnak.
És itt rá is térnék kicsit arra, hogy mi az, ami jó és mi az, ami nem. Kezdem a jóval. Ennek a zenének, még úgy is, hogy alapvetően már jól ismert, ritkán egymáshoz passzintott panelekből épül fel, karaktere van. Most még korai lenne megmondani, hogy pár év múlva milyen lesz a definitív Burned In Effigy, de a "Rex Mortem" nagyon határozott lépés abba az irányba. Ráadásul úgy, hogy ez nem sok zenekar nem sok debütalbumáról mondható el.
Hogy néhány dalt is kiemeljek, melyek miatt megéri tenni egy próbát a lemezzel, álljon itt egy lista az én kedvenceimből. Hades, Vendetta, a nyitó Doomsayer, és a Nightfall. Ha egyesével is ki kéne fejtenem, hogy miért pont ezek a dalok, akkor azt mondanám, hogy a Hades az album leghúzósabb dala, brutálisan erős ritmikával, az a fajta tipikus headbanger dal, mely már lemezen is üt, de ez élőben fog csak igazán rombolni. A Vendetta egy meglepő zárótétel. Talán a lemez legdallamosabb nótája, egy nagyon masszív '90-es évek vége, 2000-es évek eleje rádió rock életérzéssel. Most ez így elmondva valószínűleg inkább taszító, de amennyire szokatlannak tűnik elsőre ez a megoldás, annyira jól működik.
A Doomsayer a tökéletes nyitás. Megfelelően összefoglalja, hogy mit fog tudni a következő durván fél óra. Mondjuk azt az egyet meghagyom neki, hogy talán ebben a dalban a legtöbb a death metalos él, mely egy idő után eléggé háttérbe szorul, úgyhogy emiatt talán kicsit beetetésnek tűnhet, de fogalmazzunk úgy, hogy ennyit még bárki megbocsájthat. A Nightfall már azzal megnyert magának, hogy kifejezetten kellemes akusztikus felütéssel indít, később meg nyer az egész egy kicsit kicsavart black metal jelleget. Szuper megoldás.
Zenekari felállás szintjén a klasszikus ének/dob/basszus/két gitár skálán mozognak. Annyi csavar van benne, hogy az élő felállásuk kicsit eltér a stúdiós csapattól. Ez annyiban merül ki, hogy mire kijött az album, a két gitáros személye lecserélődött: az eredeti Vito Bellino/Brad Dose páros helyét Steve Bacakos és Mike Hisson vette át, úgyhogy az ő teljesítményükről még nem tudok különösebben nyilatkozni, viszont az eredeti tagok zenei képzettségéhez kétség sem férhet.
Ugyanez elmondható a dobos Eddie Dec játékáról is, mely bár bővelkedik extrém metalos elemekben és motívumokban, azért érzeni ott a klasszikusabb hatásokat is. Ettől egy fogós, kifejezetten változatos játékstílus alakult ki, mely kimondottan jót tesz a lemez összképének. Matt Watkins basszusai is erősek, megfelelő talapzatot biztosítanak a daloknak. Mondjuk itt tenném hozzá, hogy néha lehetett volna hangosabbra is venni, mert időnként elég tompán lehet kivenni.
Mark “Smedy” Smedbron hangja a legközelebb a The Black Dahlia Murderes Trevor Strnadhez áll. Nem mondanám, hogy olyan mint két tojás, de voltak pillanatok, amikor komolyan meg kellett néznem, hogy most pontosan mit is hallgatok.
Térjünk rá arra, hogy mi az, ami nem tetszett. Bár maga az album összességében remek darab, de azt kénytelen vagyok kiemelni, hogy bár az egész nincs 35 perc, még így sem sikerült kikerülni a töltelékdalokat. Ilyenek például az album vége felé feltűnő Atlas vagy a Treachery. Ezek bár nem rossz nóták, csak úgy a felsoroltakhoz képest semmilyenek. Mondjuk az is igaz, hogy nélkülük a "Rex Mortem" is csak egy második EP lenne. Egyébként ide sorolnám még a The Empiricistet is, szintén nem egy rossz dal, csak kevés.
Kukacoskodásnak tűnhet amit írtam, de az ilyen mennyiségű filler dalt maximum egy 45-50 perces lemez esetében lennék hajlandó elnézni. Ott még bele is fér. De alig több mint fél órában majdnem az album felét jelenti ez a helyzet, ami viszont már gond.
A cikk legelején említettem, hogy gondban vagyok a "Rex Moretem" kapcsán. Szerintem most már kezd kikristályosodni, hogy miért. Ha a lemezt egyben nézem, akkor tulajdonképpen jó albumról beszélünk, látványos gyengeségekkel. Ez úgy a lemez felét jelenti. Ez alapján ez egy közepes korong, nagyon maximum oké. Jelenesetben azért nem akarok ennyire szőrős szívű lenni, mert egyébként látom a próbálkozást, és ami a legfontosabb, hogy ami jó a lemezen, az viszont osztályon felül jó. Lehet, hogy a pontszám, melyet adok rá mondjuk két év múlva, egy x-edik újra hallgatás után már nem fogja megállni a helyét, de könyörgöm, éljünk egy kicsit a mának.
8/10
