Érdekes módon a deathcore valahogy nem tudta tartósabban megvetni a lábát Magyarországon: nem mintha nem lenne rengeteg rajongója a stílusnak itthon, de azok jórészt külföldi bandákat kedvelnek, magyar csapat valahogy nem tud labdába rúgni a szcénán belül, legalábbis számottevő rajongótábort nem igazán sikerült szerezniük általam ismert hazai csapatoknak.
Valahol érthető ez: totálisan underground ma már nálunk a rockzene úgy, ahogy van, ezen belül egy kifejezetten extrém vonalhoz pedig nagyítóval kell keresni a közönséget. A Nest Of Plagues 2014-ben alakult meg, egy EP-vel és egy nagylemezzel jelentkeztek 2016-ban és 2018-ban, április végén pedig "To Kill A God" címmel hozták ki második albumukat. Az anyag nagyon combos: tizennégy tétel ötven percben, azaz van mit emészteni.
A banda az elmúlt években lefutotta a szokásos köröket: több szakmai tehetségkutató versenyen is megmérettették magukat, díjakat és fellépési lehetőségeket nyertek, rendesen koncerteztek (a pandémia engedte keretek között), fesztiválokon és underground klubturnékon vettek részt, szóval alaposan beletolták a munkát az egészbe, aminek meg is lett az eredménye. A Nest Of Plagues ma már megkerülhetetlen a hazai deathcore színtéren, tulajdonképpen a legsikeresebb a hasonszőrű együttesek sorában.
Apropó, deathcore: a zenekar rendesen megszórja a dalait elektronikával, illetve a refrénjeikben egyértelmű a metalcore-hatás (tiszta, dallamos ének), azonban ők semmilyen egyéb vonalat nem hoznak be a zenéjükbe, azaz szó sincs itt semmiféle blackened, szimfonikus vagy indusztriális dolgokról. A brutális, mélyre hangolt, djentes riffelés és Ivanics Dániel kompromisszummentes, horzsoló vokálja, no meg a breakdown-ok viszik előre a nótákat, habár a "To Kill A God" azért hoz némi újdonságot is.
A lemez hosszába minden bizonnyal belejátszott a járványidőszak kényszere is: a dalszerzés és a felvételek már 2020-ban elkezdődtek, a csapat sorra hozta ki az új klipeket és szerzeményeket, így tulajdonképpen mindent felpakoltak a korongra, ami két év alatt megszületett a kreatív boszorkánykonyhájukban. Azonban talán szerencsésebb lett volna ragaszkodni az első album negyven perc körüli játékidejéhez, mert egész egyszerűen sok a cucc így egyszerre.
Tudom, semmit sem szabad veszni hagyni és az ember a saját dolgai között nehezen szelektál, azonban vannak itt olyan dalok, melyeket a kiemelkedő tételek mellett valahogy tölteléknek érzek. Érdekes módon pont azok a nóták hasítanak és emelkednek ki a deathcore-masszából, melyekben mernek a dallam erejével élni. Az Unimprint, a Heredity és a Trip The Anchor hármasa egyszerűen telitalálat és némileg zárójelbe is teszi a két nyitódarabot.
A lemez vége felé ismét érkezik egy daltrió, melytől megbolondulnak a dolgok: a The Silent Ones, melyben Lena Scissorhands (a moldáv Infected Rain énekesnője) vendégszerepel, afféle deathcore-ballada, akármennyire is hülyén hangzik ez a jelző, a Struggle olyan groove-val és tempóval támad, hogy lekapja a fejünk, a Dare To Fight is hasonló, habár komorabb, szigorúbb, ám a sodrás itt is állat.
Szerencsére a minőségi felpattanás végig folytatódik a korong második felén. A Solicity afféle atmoszferikus, elszállós instrumentális darab, remek hangulattal, mely aztán szépen lassan beszigorodik: jól oldja a darálást, habár az album felénél talán jobb helye lett volna. Egyedül a több számban is felbukkanó narrációt lehetett volna elhagyni, mert sok szerepe igazából nincs a dolognak és sokadik hallgatásra ez az eszköz már fárasztóvá válik.
A címadó To Kill A God meg egy vérbő death metal / deathcore mészárlás, malacvisítással, a pokol hetedik bugyráig lehangolt riffekkel, meg mindennel, ami jó, szóval nem fogunk unatkozni. A záró Megalomania pedig egy ultrabrutál, leginkább downtempo deathcore-ként jellemezhető szigorítás, habár itt is begyorsul a tempó a refrénre.
Azonban a fel nem sorolt nóták száma még mindig öt: ezek közül kellett volna talán hármat lenyesni és akkor egy kompaktabb, összefogottabb lemezzel lenne most dolgunk. Azonban ez vérprofi produkció, ehhez kétség se férjen: simán oda lehet tenni a nemzetközi színtér anyagai közé. Egyébként ez lehet a továbblépés iránya is a bandának: az itthoni szűk keretek miatt mindenképpen érdemes a külföldi fesztiválokat, koncertszervezőket, talán kiadókat is megcélozni. A zenéjük színvonalával nem lesz gond, ez egészen biztos.
8,5/10
